Rómeó és Júlia újrajátszva - 4. fejezet

4. fejezet

Erkély és erdő

Nessie-nek kétsége sem volt afelől, hogy ki közeledhet az erdő irányából. Bár Seth is elég gyakran látogatta meg őket, sőt még Leah is a környéken volt néha (persze csupán kényszerből), de ez csak Jake lehetett. Bár nem volt olyan jó füle, mint a rokonainak, egy hangot bármikor megismert: Jakét. Mindegy volt, hogy a beszédhangjáról, vagy a mancsainak dübörgéséről volt szó, Jacobot nem keverte össze soha senkivel.

Izgatottan rohant ki az erkélyre, mert fogalma sem volt, miért jött vissza ilyen gyorsan. Azt gondolta volna, hogy a délutáni kínos mozizás után, minimum egy napig nem látja újra. Onnan már látta is Jacobot, nem csak hallotta, pedig még viszonylag messze járt.

Nessie izgatottan nézett végig magán, és valami szöget ütött a fejében: Alice tudta! Tudta, hogy fülig szerelmes Jake-be, és látta, hogy vissza fog jönni. Ezért volt a szépítés! És ezért csacsogott arról annyit, hogy a szerelemért küzdeni kell. Bár Alice nem tudott olvasni a gondolataiban úgy, mint az apja, mégis kifejezetten frusztráló volt a képessége néha. Az ember soha nem sejthette, hogy a drága Alice vajon mit látott róla. Sokszor olyasmiket is tudott, amit ő még nem is sejtett. Lehet, hogy Alice látott valamit kettőjükről? Lehet, hogy most kellene bevallania a férfinak, hogy mit érez?

Újra a tükörképe jutott eszébe, és elégedetten állapíthatta meg, hogy jól nézett ki. Ne felejtse el megköszönni kotnyeles nagynénjének! Ennél jobb alkalma nem lesz a vallomásra. Ha Jacob még ebben a ruhában sem veszi észre, hogy ő többé már nem a kis Nessie, hanem felnőtt nő, akkor soha nem is fogja.

Amíg ilyen gondolatok kergették egymást a fejében, Jake megérkezett a házhoz, és elhűlve bámulta a tüneményt fenn az erkélyen. Néhány másodpercig csak bámulta, majd ráeszmélt, hogy még mindig farkas alakban van. Visszafordult, egy pillanatra eltűnt az egyik bokor mögött, majd visszatért, immár emberi alakban. Hallotta bentről, ahogy Rosalie és Emmett marakodnak. Egy kis részletet sikerült elcsípnie is:

- Emmett, ő nem hozzá való.

- Rosie, légy már eszednél! Ha neki egy ilyen korcs kell…

Jake-nek fogalma sem volt, hogy miről beszélnek, de jobbnak látta, ha most nem kerül a szőke vámpír szeme elé. De valahogy fel kellett jutnia Nessie-hez, és le kellett hoznia onnan. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett felmászni az erkélyre.

Nessie dobogó szívvel nézte, ahogy Jacob elindult felfelé a falon, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy ez lesz az a pillanat. Így vagy úgy, de most dől el a jövője. Így amikor Jake felért, hirtelen nem is tudott megszólalni. Aztán valahonnan tudata mélyéről kitört belőle az első mondat, ami eszébe jutott.

- Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?*

A fiú erre csak mosolygott, de Renesmee nem tudott rájönni, hogy ez most jó jel, vagy épp kineveti. Legszívesebben a fejét a falba verte volna, hogy ez kicsúszott a száján. És ez még mindig nem volt elég. Mintha valami bájitalt itattak volna vele, amivel elérték, hogy minden gondolatát kimondja.

- Most kéne valami olyasmit mondanod, hogy: „Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:/ Kőgát sosem riasztja a szerelmet”*

Jacob tudta, hogy ki kéne nyögnie valamit, de egyszerűen képtelen volt rá. Csak bámulta az ő Nessie-jét, ahogy az erkélyen állt. Ő volt a legcsodálatosabb és legszebb lény a világon. Néhány napsugár esett az arcára, amitől csodaszép, elefántcsontszín bőre halványan ragyogni kezdett. A ruha pedig… Ha bármilyen másik férfi előtt ebben mutatkozott volna, biztos, hogy az a pasi nem élt volna túl sokáig. De így, hogy előtte állt, képtelen volt nem bámulni. Hallotta, hogy a lány beszélni kezd, de az agya nem fogta fel a szavakat.

Nessie néhány másodpercig bírta csak a kínos csendet. Így is görcs volt a gyomrában, nem kell, hogy ezt még némasággal is tetézzék.

- Szóval, Jake, mi járatban?

- Én csak… - Jake-nek végül mégis sikerült úrrá lenni magán, és válaszolni. – Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni, mint régen.

Nessie is épp ezt szerette volna. Mosolygott, és beleegyezése jeléül bólintott. Már indult volna vissza a lakásba, amikor Jacob megfogta a könyökét. Érintése szinte égette a bőrét, minden pórusa mintha külön-külön érzékelte volna a forróságot. Egész teste megborzongott, a legjobb értelemben.

- Szerintem jobb, ha nem az ajtón megyünk.

- Miért? – kérdezte a lány. Jake csak grimaszolt, és a nappali irányába bökött a fejével. Nessie most fülelni kezdett, és már hallotta, hogy mire gondolt a fiú.

- Akkor mit javasolsz? – nézett kérdőn Jacobra. Ő hamiskás mosolyt küldött felé, majd kérdezés nélkül felkapta. Nessie karját a nyaka köré fonta, és biztos kézzel tartotta. Majd hirtelen elindult az erkély széle felé. Renesmee ekkor már félelmében remegett, nem csak az izgalomtól. Az egy dolog, hogy sebezhetetlen, de attól még érzi a fájdalmat. Arról nem is beszélve, hogy mit szólna Alice, ha tönkretenné ezt a csodálatos ruhát.

- Ne félj! – suttogta Jake Nessie fülébe, és közben próbálta észrevétlenül megszagolni a lány nyakát. Imádta az illatát. Mivel félig vámpír volt, megvolt annak a lehetősége, hogy idegesítse a lány illata. De nem így volt. Nessie-nek virágillata volt, amiben csak halványan jelent meg a vámpírok édeskés aromája. De az ő esetében ez az illat nem volt túl édes, nem bántotta az orrát, sokkal inkább vonzotta. A nagyon halvány édes felhő, ami körüllengte, olyan volt, mint a virágillat, ami magához vonzza a rovarokat.

Jake ezzel a gondolattal ugrott le az erkélyről. Néhány másodperc múlva földet is értek. Jake látta, hogy Nessie lehunyta a szemét, és szorosabban fogta Jake-et, de egy szót sem szólt. Bízott benne.

- Maradj itt egy pillanatra! – mondta, és újra eltűnt a bokor mögött.

Nessie még mindig próbálta feldolgozni Jake közelségét. Az előbb, amikor a karjában tartotta áradt belőle az erő és a bátorság, a férfi volt az ő hőse. A közelében biztonságban érezte magát, mellette soha nem kellett félnie. Gondolatai tárgya ekkor visszatért. A farkas szelíden a földre hajolt, és hagyta, hogy a hátára másszon. Átölelte a nyakát, olyan szorosan, amennyire csak tudta, és a fejét mélyen a szőrébe temette. Imádta még ebben a formában is. Jobb kezével még megsimogatta a fejét, majd újra szorosan átfogta, hogy elindulhassanak.

Jacob még soha nem élvezte ennyire a futást. Minden lépés maga volt a gyönyör. Az összes dolog itt volt vele, amit a legjobban szeretett: az erdő, a futás és a legfontosabb, Renesmee. Érezte, ahogy a lány teste az övéhez simul, érezte ujjait a szőrében, ahogy finoman simogatja. Élete legszebb élménye volt. Már-már elhitte, hogy ebben a pillanatban sokkal távolabbra tartanak, hogy most éppen elszökteti a lányt, ahogy Rómeó akarta elszöktetni Júliát, és olyan messzire mennek, ahol csak ők ketten lesznek. Sem vámpírok, sem farkasok, de még más emberek sem. Csak ennek az édes teremtésnek a társasága. Maga lenne a paradicsom.

Túl hamar elérkeztek az úti célhoz, ahhoz a tölgyhöz, amihez régen minden nap ellátogattak. A fa előtt várt rájuk az odakészített fatörzs is, amin órákig szoktak ücsörögni, és beszélgetni mindenféléről. Jake el sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan elröppent ez a néhány év. És most itt tart, és kénytelen elmondani a lánynak, akiért él, hogy szereti. Még soha nem félt ennyire. Mi volt egy csapat újszülött vámpír vagy épp a Volturi ahhoz képest, ha Nessie visszautasítja?

Megállt, és újra leereszkedett, hogy Renesmee le tudjon csusszanni a hátáról. Amikor emberként visszatért, a szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Ő már a fatörzsön ülve várt rá.

Nessie még soha nem látott olyan gyönyörűt, mint ez a férfi. Már attól bűnös gondolatai támadtak, ha csak rá nézett, most pedig itt állt előtte félmeztelenül. Sürgősen meg kell neki mondania, mit érez, mert ez így nem mehet már sokáig.

Jake leült a lány mellé, majd minden bátorságát összeszedve elkezdte a mondandóját.

- Nessie, tudod, hogy én farkas vagyok.

Renesmee, habár látta, hogy Jake rettentően komoly, ezt nem bírta ki nevetés nélkül. Hangosan kacagott. – Reméltem, hogy nem egy idegen bundájába fúrtam bele a fejem az előbb. – Úgy tűnt, Jake ezt nem tartotta viccesnek. Tényleg rendkívül feszültnek tűnt, és nem mert Nessie szemébe nézni. Így folytatta a beszédet is.

- Nem tudom, mennyit tudsz erről, de mi nem a szokott módon választunk társat.

Renesmee rögtön tudta, miért ilyen komoly. A kétségbeesés hideg zuhatagként áradt végig a testén, ahogy próbálta már most feldolgozni, amit Jacob mondani készült. Maga volt a borzalom. De tudnia kellett. Nem bírta tovább ezt a kétséget.

- Bevésődtél? – kérdezte elborzadva, mert tudta, hogy mi lesz a válasz. Alig bírta visszafojtani a könnyeit.

- Igen – nyögte ki a férfi azt az egy szót, amitől Nessie rettegett. Képek kezdtek leperegni a szeme előtt, ahogy próbált rájönni, ki lehet az a nő.

Jake gondolatai sem voltak nyugodtabbak, sőt… Látta az elborzadást Renesmee arcán. De ha már az a tudat is ennyire undorítja, hogy bevésődik, mit fog szólni, ha kiderül, hogy ő az, akivel megtörtént? Gyűlölni fogja, ha rájön, hogy bevésődött vele, még amikor kisbaba volt. Undorodni fog tőle? Nem akarja majd látni?

- Ismerem? – kérdezte végül beletörődő, halk hangon.

- Így is mondhatjuk – nyelt nagyot Jacob, és minden maradék erejét összeszedte. Mélyen Nessie szemébe nézett, mert bármennyire félt is az elutasítástól, a tudatlanság még ennél is rosszabb volt. Látni akarta a lány arcát, amikor megmondja neki. Látni akarta, hogy mit szól, elborzad, megdöbben vagy örülni fog… Nagy levegőt vett. - Te vagy az – nyögte ki végül egy szuszra.

Nessie szeme kitágult, beszívott egy mély lélegzetet, de Jacob ebből nem tudta megmondani, hogy mit érez.

A lány viszont szárnyalt a boldogságtól, még ha ez egyelőre nem is látszódott rajta. Mintha hatalmas súly került volna le róla, úgy érezte egy egész görgeteg indult el a szívéről. Szerette! Csak őt szerette, és csak őt fogja szeretni egész életében, ugyanúgy, ahogyan ő. Nem kell többé félnie, hogy Jake csak egy kislánynak tartja, nem kell attól rettegnie, hogy végig kell néznie, ahogy elvesz egy másik nőt, nem kell látnia egy másik karjaiban. De hogyan is mondhatná ezt el neki? Hogyan tudná leírni szavakkal, amit most érez? Hiszen erre a boldogságra nincsenek szavak.

Végül, mivel tudta, megszólalni nem fog tudni, Jake keze után nyúlt, lágyan megérintette, és az arcához húzta. Majd előhívta képességét, és próbálta neki így megmutatni, hogy mit is érez.

Képek kezdtek el pörögni a szemük előtt, mindketten ugyanazt látták. A képek Renesmee legkorábbi emlékeivel kezdődtek. Az a pillanat, amikor először meglátta Jacobot. Az a ragaszkodás, amit akkor érzett, amikor először megharapta még babaként. Sorban jöttek a képek: Jacob, amint a kis Nessie-vel játszik. Az első közös vadászat. Ölelések, hosszú beszélgetések, közös vadászatok, ártatlan puszik. Egy kislány rajongása. Aztán a képek hangulata megváltozott, ahogyan Nessie nővé érett. Ugyanaz a Jacob szerepelt a képeken, mégis valahogy teljesen más volt. Már nem csak barát volt, hanem egy férfi, akibe beleszeretett. Jacob, ahogy magához öleli, és Nessie érzi, ahogy együtt dobog a szívük, érzi a férfiből áradó hőt, érzi az izmokat a keze alatt. Aztán eljutottak a közös Rómeó és Júlia nézéshez is. Mindketten érezték a vágyat, amit Nessie akkor érzett Jacob iránt, és a kétségbeesést, hogy ez egyoldalú. A következő kép az erkélyjelenet volt, ahogyan Jake felmászik hozzá a magasba, és a lány várja, mint ahogy Júlia várt szerelmére. Aztán az érzés, amit akkor érzett, amikor Jacob felkapta, mint egy tollpihét, és magához ölelte a lányt. Aztán az, ahogyan Renesmee legkedvesebb farkasa bundájába fúrta a fejét, és végigáradt rajta a szeretet hulláma. És végül az a jelenet, ami épp az előbb játszódott le, a pillanat, amikor Jacob bevallotta, hogy ő számára az egyetlen. A megkönnyebbülés és a hatalmas, szívből jövő boldogság.

Renesmee megszakította a kapcsolatot, de Jake kezét nem engedte el. Könnyekkel a szemében nézte a férfit, aki itt ült előtte, és akit mindennél jobban szeretett.

- Szeretlek – tette még hozzá az előbb látottakhoz, ha esetleg ez nem lett volna elég Jacobnak.

Jake szeméből a legmélyebb szeretet áradt, és miközben közelebb hajolt a lányhoz, ezt suttogta:

- Te vagy mindenem.

Aztán már egészen közel volt a lányhoz, mélyen beszívta a lányból áradó édes virágillatot. Kezével végigsimított arca selymes bőrén, míg végül szája elérte a lányét. Ajkaik először lágyan érintették egymást, lassan fedezték fel a másikat. Egyre közelebb simultak egymáshoz, míg végül a lány Jacob ölébe fészkelte magát. Ezzel párhuzamosan a csók is elmélyült, egyre szenvedélyesebb lett. Úgy csókolták egymást, mint akik egész életüket egy bezárt, poshadt levegőjű barlangban élték, és most ezen a csókon keresztül szívják magukba a friss, színtiszta, éltető oxigént. Nessie már nem tudott koncentrálni, ereje elszabadult, és akaratlanul is egyetlen szót sugárzott szerelme felé: Örökké.

* William Shakespeare: Rómeó és Júlia 2. felvonás 2. szín

 

Egy szirommal kevesebb

Egy szirommal kevesebb


Sohasem gondolkoztam rajta, milyen árat kell fizetnem a boldogságomért, hogy milyen árat kell fizetnem Renesmee-ért. Fölösleges is lett volna, mert minden pillanatban úgy éreztem, meg nem érdemelt ajándék ő számomra az élettől.

De most, ahogy ott álltam a fekete ruhás sápadtarcúak és a gyászoló indiánok gyűrűjében, fájdalmasan ébredtem tudatára, hogy a boldogságnak bizony ára van. Mindenki másképp fizet, és mással. Amivel teheti. Bella az életével fizetett, Carlisle és Edward a bűntudatukkal törlesztettek, Rosalie pedig az álmaival...

Egészen eddig a percig azt hittem, számomra ez mind ingyen megadatott. Nessie-t nekem teremtették. Mindig is így éreztem. Amikor hozzám simult, minden domborulata tökéletesen illeszkedett az enyémhez. Ha kérdés csillant a szemében, én rögtön tudtam, mire kíváncsi. Olyanok voltunk, mint két puzzle, akik együtt alkotnak valami szépet, külön-külön azonban mit sem érnek. Ha ő örökké fiatal marad, én örökké farkas. Ilyen egyszerű.

De most, ahogyan ott álltam a borzalmasan ridegnek látszó sír peremén, rájöttem, hogy a döntés csak egyszerűnek tűnt. Eddig élveztem minden előnyét, a fekete leves pedig csak most jön.

Seth meghalt... Ezek a szavak visszhangoztak folyamatosan a fejemben, és bármennyire igyekeztem is, nem tudtam őket elkergetni. Szinte kívántam, Edward bár el tudná szívni az összeset. De hiába láttam szemében az együttérzést, és tudtam, minden gondolatom hallja, eddig nem terjedt a tudása. Kétségbeesve fordultam felé, mert egy pillanatra ezzel az ötlettel mintha mentőövet dobtak volna nekem, a fuldoklónak.

– Nem ismersz olyan vámpírt, aki erre képes? – kérdeztem gondolatban a sír másik oldalán állótól.

Edward szája szegletében szomorú mosoly jelent meg egy pillanatra, miközben szinte láthatatlanul megrázta a fejét.

Ennyit az én nagy esélyemről, gondoltam, és lehorgasztottam a fejem. De ez sem segített, mert még a földről is ő jutott eszembe. Az a pillanat, amikor Seth csatlakozott a falkához. A legtöbben majd beleőrültünk a félelembe, a kétségbeesésbe, az értetlenségbe vagy a haragba, amikor először átalakultunk. Ő azonban, mint valami csintalan gyerek, akit még életében nem engedtek ki a játszótérre a többi gyerekkel fogócskázni, lelkesen vetette bele magát a falka életébe. Csillapíthatatlan volt, minden percben arról áradozott gondolatban, hogy milyen nagyszerű érzés a mancsa alatt érezni a hívogató földet.

A hívogató földet, amiből most kapni fog. Túl sokat is...

Fizetek. Minden fájdalmas veszteséggel. Minden testvéremmel, akiknek a halálát végig kell néznem. Lassan törlesztek, egyesével, de minden részlet egy darabot fog kitépni a szívemből.

Seth az első... Aztán csüggedten a többiekre gondoltam: Quilre, Embryre, Samre, Leah-ra és a többiekre, akik ugyan már nem mai csirkék, de legalább élnek.

Ki hitte volna, hogy egyszer itt fogok állni Seth sírjánál, aki olyan volt, mint az öcsém? Egyikünk sem gondolta, hogy ő lesz az első. Olyan fiatal volt még. Hajába ugyan már ősz csíkok vegyültek, arcán pedig mély barázdákat hagyott az idő és rengeteg kacagás, nekem örökre az az ártatlan, nyitott és elfogadó fiú maradt, amilyen régen volt...

Számíthattam volna erre a pillanatra. Amikor bevésődött, tudtam, hogy eljön ez a nap. Tökéletesen emlékszem, milyen boldog volt akkor, és ettől én is az lettem. Nem zavart, hogy állandóan Elisabeth képe lebegett a szemei előtt, amikor együtt futottunk. Nem érdekelt, hogy olyan dolgokat is megtudtam kettejükről a furcsa farkas kapcsolat miatt, amikre a legkevésbé sem voltam kíváncsi. Boldog volt, és én érte is örültem.

Aztán eltelt egy-két év, és Elisabeth idősebb lett, mint Seth. Nem volt még öreg, sőt, élete virágában volt, de tudtam, eljött a pillanat, amikor kiszáll. Megértettem. Én is ezt tettem volna a helyében.

Akkor olyan boldog voltam, hogy a rózsaszín fátyol elfedett előlem minden szomorú képet. Ha fel is merült bennem a gondolat, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét, rögtön el is űztem. Hagytam, hogy Renesmee szerető karjaiban végleg eltűnjenek a fájdalmas képek.

De ez itt most nem csak képzelgés volt, nem valami szomorú fantáziakép, ami szerelmem egy csettintésére eltűnik. A valóságot nem lehetett ilyen könnyen elűzni... Elisabethet elvitte a betegség, örökre elment, Seth pedig most is, mint mindig, követte őt...

Éreztem, hogy egy apró kéz simul az enyémbe. Anélkül tudtam, hogy Nessie az, hogy ránéztem volna. Minden sejtemben éreztem őt. Egyek voltunk. Vigasztalóan a vállamra hajtotta a fejét, és tudtam, hogy sír. Sethet nem lehetett nem szeretni, Nessie pedig különösen imádta. Az érzés kölcsönös volt, talán a családján és rajtam kívül ő állt legközelebb hozzá. És Renesmee tudta azt is, milyen közel állt hozzám. Kettő helyett pityergett...

Újabb és újabb képek peregtek le a szemem előtt a legkisebb Clearwaterről. A hosszú évek alatt mindig ott volt velem. De most már nem lesz.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, a szertartásnak vége. Renesmee húzni kezdett magával, el a sírtól és a tömegtől, messzire mindenkitől. Nem tudtam, miért teszi, de egyrészt bárhová követtem volna, másrészt nem érdekelt, mi történik körülöttem.

Aztán szerelmem egyszer csak megtorpant, és könnyes szemekkel rám nézett.

– Seth rám bízott valamit. Azt akarta... Azt akarta... – hüppögte Nessie, én pedig már automatikusan nyúltam, hogy letöröljem az apró patakokat az arcáról. – Azt akarta, hogy ezt adjam át.

Fogalmam sem volt, mire gondol. Mit adjon át? Aztán Renesmee megint a kezébe fogta az enyémet, lágyan, szeretetteljesen, én pedig megéreztem a hullámot, amit mindig érzek, ha a képességét használja.

Aztán egyszer csak ott volt előttem. Ő. Seth... De nem a mostani, idős Seth, hanem a fiatal, pajkos, felálló hajú, izmos fiú.

– Nem tudom, hol kezdjem, Jake. Ha ezt látod, az azt jelenti, hogy meghaltam. – Amikor kimondta, mosolygott. Mosolygott! Nem akartam elhinni. Seth még akkor is nevet, ha a halálról beszél. – Nem ez álmaim netovábbja, de mit mondhatnék? Elisabeth miatt megéri, érzem. Holnap lemondok a farkas létről, azt hiszem, tudod, hogy így lesz. Talán már hamarabb tudtad, mint én magam. Hosszú, boldog életet akarok élni Lizzel, ki akarok élvezni minden közös percet, ami nekünk adatott. Együtt akarok megöregedni vele, és ha ő meghal, követni akarom én is. Nem akarok örökké élni, és okom sincs rá, mint neked, haver. Ha ezt látod, tudd, hogy én akartam így. És tudtam, mit teszek. Ne legyen bűntudatod, amiért hagytad, és ne gyászolj sokáig! Ez az utolsó kívánságom. Éljetek boldogan, te és Ness! Ha van élet a halál után, onnan figyelünk titeket. Ja, és Jake, nefelejcs!

Aztán Nessie hirtelen megszakította a filmet, és néhány pillanatig nem éreztem semmi mást, csak az arcomon lecsorgó könnycseppeket. Nem szoktam sírni, de ezek a cseppek most utat törtek maguknak a lelkemen keresztül.

Ezúttal Renesmee hajolt oda hozzám, és finoman lecsókolta a könnyeket az arcomról.

– Megmondta, hogy ne légy szomorú! Mi már tudjuk, amit ő akkor még csak sejtett. Boldog életük volt. – Azzal a kezembe nyomott valamit, és belém karolt. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de amikor lenéztem, egy csokor nefelejcset tartottam az ujjaim között.

Értetlenül meredtem rá néhány másodpercig, aztán megértettem.

Együtt lépkedtünk vissza a hangok irányába, oda, ahol Seth örökké az ő Elisabethje mellett fekszik majd. Gyengéden, megfontoltan helyeztem a virágokat a friss földre, és csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Reméltem, hogy a különleges farkas kapcsolat még a halál után is összeköt minket, és mint ahogy régen több száz mérföldről hallotta a gondolataimat, most ez az üzenet is eljut hozzá, akárhol is van. – Ebben biztos lehetsz...

Méhecskék és gólyák Volume 2. - 1. rész

Nem várt folytatás


El sem tudtam hinni, hogy Nessie ennyit nőhetett ilyen rövid idő alatt. Már majdnem letelt az a bizonyos kilenc hónap azóta, hogy a kis huncut elhatározta, hogy közös kisbabánk lesz. Közben Nessie elképesztő fejlődésen ment keresztül, és külsőre már közeledett egy tízéveshez. Soha nem volt a közvetlen közelemben kisgyerek, tekintve, hogy nem volt sem öcsém, sem húgom, de azt még én is tudtam, hogy ebben a korban a normális gyerekek is nőnek, mint a gomba. És ha ez a hétköznapi halandóknál így volt, Nessie-re fokozottan igaz volt. Szinte napról napra látszódott a változás.

De a legrosszabb még hátra volt, és már előre féltem. Közeledett a kamaszkor, és bár hamarabb túl lesz rajta, mint én annak idején, de ha csak fele annyi ideig fog is tartani, akkor is szörnyű lesz. Nekem pedig különösen. Végig kell néznem, hogy az én kis Nessie-m hogyan cseperedik azzá a nővé, akit életem végéig szeretni fogok. Ez volt az én legnagyobb áldásom, de egyelőre az átkom is. Legalábbis Leah így gondolja.

Ma megint vadászni viszem. Ez alatt a majdnem három év alatt, amióta megszületett, ez vált a mi legkedvesebb tevékenységünkké. Csak a vadászatokon lehettünk együtt felszabadultan. Anélkül, hogy Rose néni, ahogy Nessie hívja, állandóan a nyomunkban lett volna, vagy hogy Edward hallotta volna minden gondolatunkat. És bár ez Renesmeet kevésbé zavarta, de engem az őrületbe kergetett. Tudtam, hogy más okból, de ő is imádja ezeket a közös délutánokat. Mással nem is nagyon ment a szomját csillapítani. Csak Edwarddal és Bellával tett néha kivételt.

Bells és az ő vérszívója csak eleinte tiltakoztak ez ellen, de csakhamar hozzászoktak, hogy ez olyan dolog, amit a lányuk nélkülük csinál. Nem igazán akartam arra gondolni, hogy mit csinálhatnak ők ketten vajon ilyenkor, a nap egyetlen részében, amit teljesen egyedül, Nessie nélkül töltenek. Gondolom, kihasználták, hogy kettesben lehetnek…

Elhessegettem ezeket a nem túl szívderítő gondolatokat, és újra Nessiere figyeltem. Felszabadultan szaladt előttem, de időről-időre megállt valahol. Megnézett egy színes bogarat közelebbről, meghallgatta egy madár dalát vagy egyszerűen csak megszagolt egy virágot. Élvezte az erdő minden szépségét, egészen addig, amíg meg nem érezte az első áldozat vérének mindent elsöprő illatát.

Akkor pedig könyörtelenül lecsapott, teketóriázás nélkül. Ő volt a vadász, akit senki nem győzhetett le, aki mindenkire zsákmányként tekinthetett volna, akár még rám is. De Nessie elképesztő volt. Még a vadászata is különbözött a többi Cullenétől, és ezt nagyon csodáltam benne. Benne is égett a vágy, hogy az első útjába kerülő melegvérűbe mártsa vámpírfogait, de előtte pontosan felmérte a körülményeket. Emlékszem, azon a bizonyos vadászaton egy vemhes pumát próbált elejteni. De azóta ilyen nem történt még egyszer. Külön ügyelt rá, hogy ilyen ne fordulhasson elő.

Most néhány szarvast nézett ki magának, de tudtam, hogy ezzel nem fog jól lakni. Növényevők voltak, tehát nem ízlettek neki annyira, mint egy másik vad.

Imádtam nézni, ahogy vadászik. Olyan lelkes volt, annyira élvezte, hogy öröm volt nézni. Persze sajnáltam szegény állatot, de nem csaphattam be magam. Pontosan tudtam, hogy mit érez, amikor vadászik. Farkas alakomban én is sokszor tettem hasonlót, mint ő. Ezt nem tagadhattam magam előtt. Már természetesnek éreztem, hogy ezt teszi.
De egyszer csak valami megváltozott. Nessie hirtelen felkapta a fejét, az ég felé bámult. Én is arra néztem, és azt hittem, menten elájulok. Az égen egy hatalmas fehér madár repült, szárnyai végén pedig egy kis fekete folt is csillogott. Egy gólya! – jutott el a tudatomig, és hirtelen forogni kezdett a világ.

- Jake bácsi, Jake bácsi! – kiáltozott Nessie lelkesen. Ugrándozott, nevetett, csak úgy sütött róla az öröm. Azt hitte a mi gólyánk jött meg. Azt hitte, hogy a madár a mi babánkat hozta. Mit mondjak neki ezek után?

- De hol a babánk? A csőrében nincs semmi! – lohadt le a lelkesedése egyik pillanatról a másikra.

- Nessie, el kell mondanom valamit – kezdtem bele a mondandómba nehézkesen, aztán úgy döntöttem, a legjobb, ha gyorsan túlesünk rajta. – Nincs semmilyen baba.

- Hogyhogy nincs? – nézett rám értetlenül, szemei hatalmasra nőttek.

- Nekünk nem lehet babánk – jelentettem ki határozottan, talán kicsit túlontúl is komoly hangon. Nem tudhatta, hogy magamban még hozzátettem: egyelőre.

- Akkor mégsem szeretsz? – kezdett el pityeregni. – Azt mondtad szeretsz!

- Hát persze, hogy szeretlek, kicsim.

Újra remény jelent meg az arcán. Attól féltem, nem sikerült vele megértetnem a helyzetet. Ha egyszer ő valamit a fejébe vett… Az én utolsó reménysugaramat az jelentette, hogy ha majd hazaérünk, észreveszi, hogy nincs semmilyen gyerek.

- Biztos már otthon van! Csak ránk vár a mi babánk! Menjünk! – És már indult is a ház irányába.

Gyorsan átalakultam, és rohantam Nessie után. Nagy bajban vagyok. Már megint. Mit fog szólni ehhez a vérszívó?

A kín lángjai -- Twilight novella (Jane)

A kín lángjai

Üvöltésre ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy honnan jön a hang, vagy hogy miért, de a szívem rögtön hevesebben kezdett verni. Mert azt sejtettem, hogy bármi is legyen az oka, nem lehet jó. Félve húztam magamra a takarót, és csak arra tudtam gondolni, mennyire jó lenne, ha Alec itt lenne velem. Bebújna mellém az ágyba, átölelne, és megnyugtató szavakat suttogna a fülembe. Ha ő mellettem van, eltűnik a fájdalom, a szomorúság, és minden, ami félelmetes.

De most nem volt itt velem. Már nagyok voltunk, legalábbis a szüleink így gondolták, és külön szobába kellett költöznie.

– Egy ifjú hölgy nem aludhat együtt férfiakkal. Még akkor sem, ha a saját testvére az! – hallottuk állandóan, amikor panaszkodni kezdtünk.

Az üvöltés egyre hangosabb lett, egyre közelebbről érkezett. Már azt is észrevettem, hogy nem csupán egy üvöltés volt, sokkal inkább mintha valamit skandálnának. De mi történhetett az éjszaka közepén?

Hirtelen fény tört be a szobámba, én pedig összerezzentem. Magamra akartam húzni a takarót, hátha sikerül elbújnom alatta, de mielőtt megtehettem volna, észrevettem, hogy csak Alec osont be hozzám. Úgy tűnik, ő is inkább velem akart lenni.

– Mi történik? – kérdeztem suttogva, amikor bemászott mellém.

– Nem tudom – válaszolta, aztán mindketten elhallgattunk, hátha végre a hangokból rájövünk, mi történik.

Percek teltek el így, aztán egyszer csak apa berontott a szobába. Anya mellette állt, kezükben gyertya.

– Gyertek! Siessetek! El kell tűnnünk!

Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történik. Kipattantunk az ágyból, és elindultunk apáék után. Rettegtem. A szívem majd kiesett a mellkasomból, és csak kevés választott el tőle, hogy ott helyben összeessek. Mielőtt kiléptünk a hátsó ajtón, Anya eloltotta a gyertyákat, és felénk fordult.

– Nagyon csendben kell maradnunk, értitek? Ha bármi történne velünk, szaladjatok! Ne foglalkozzatok velünk, csak meneküljetek!

Kibuggyantak az első könnyek a szememből, de nem volt időm rá, hogy letöröljem, mert kisurrantunk az éjszakába. Akkor meghallottam. Valahol egy tömeg skandált.

– Öljük meg!

Tudtam, hogy rólunk beszélnek. Alecről és rólam.

A Hold magasan ragyogott, megvilágítva az utunkat. Minden kísérteties fényében tündökölt, árnyékok suhantak el mellettünk, én pedig mindben rémképeket fedeztem fel. Voltak ott támadó sárkányok, démonok, ördögök, és úgy éreztem, minden bokorból egy újabb szörnyeteg fenyeget.

Aztán a fények megváltoztak. Már majdnem elértük az erdőt, amikor valahol mögöttünk vörös lángok kezdtek táncolni, szinte nappali világosságot varázsolva a sötétségből. A házunk égett. Felgyújtották. Az életünk vált semmivé a hátam mögött: a kedvenc játékaim, az ünneplő ruhám, az első varró készletem. Minden tárgy, minden féltve őrzött kincsem épp most lett hamuvá.

Nem bírtam ki, vissza kellett fordulnom, hogy megnézzem. Csak egy utolsó, fájdalmas pillanatra látnom kellett.

Az apró házacska, a családom saját világa lángolt. Mindent befontak a vörös démonok, amik csak pusztítani tudtak. Nem volt előlük menekvés. Felemésztették, amihez csak hozzáértek. Magukhoz ölelték, szorították, hogy még egy utolsó, szörnyű pillanatig fényesen tündököljenek, aztán amikor már mindent elvettek, csak a szürke hamufelhő maradt szenvedélyük emlékéül.

Hirtelen valaki megérintette a vállamat, és pedig majdnem felsikoltottam az ijedtségtől. De csak Alec volt.

– Mennünk kell – lihegte.

De már késő volt. Észrevettek. Az egyik fáklyás szörnyeteg, aki valamikor talán a szomszédunk volt, vagy egy férfi a piaci tömegből, vagy egy idegen, aki egyszer mellettem ült a templomban, halálra ítélt bennünket. Egyetlen kiáltással.

– Ott vannak!

Szavaira a tömeg megindult felénk. Szaladtunk, futottunk, loholtunk az életünkért, próbáltunk eltűnni az erdőben, de még nem értünk elég mélyen a fák közé, hogy elrejtőzhessünk. Csupán percek kellettek, és a falu gyorsabb futói utolértek. Csak egy ütést éreztem a fejemen, aztán minden elsötétült...

***

Egy sötét lyukban ébredtem. Fogalmam sem volt, hol lehetek, mert nem láttam semmit. Csak a többi érzékemre hagyatkozhattam. A levegő áporodott volt, a dohszagtól köhögnöm kellett. Alattam csak a hideg, kemény földet éreztem.

– Van itt valaki? – kérdeztem félve.

Néhány pillanatig még csend volt, aztán halkan megszólalt. Alec hangját ezer közül is felismertem volna.

– Csak én vagyok – sóhajtotta, mintha ez valami rossz hír lenne. De nekem ennél szebbet nem is mondhatott volna. Nem voltam egyedül, és Alec még élt. Ennyit már biztosan tudtam. Kúszni kezdtem arra, amerre a hang alapján sejtettem. Nagyon lassan haladtam, kezemet vaksin nyújtottam előre, igyekezve mindent kitapintani, ami az utamba kerülhet. Aztán amikor végre elértem Alecet, rávetettem magam, átöleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mint amikor kisgyerekek voltunk.

Néhány pillanatig hangtalanul tűrte, aztán elgyötörten megszólalt.

– Anyát és Apát elvitték.

– Hová? – kérdeztem, és pár percnyi örömöm helyét újra átvette a kétségbeesés.

Hallgatott. És ez a csend mindennél többet elárult.

Ezután már nem törődtem az idővel. Sokáig sírtam, zokogtam, Alec pedig átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátamat. Tudtam, hogy ha ő nincs, már megőrültem volna. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy ott volt velem, még éreztem teste melegét, és hallottam a dobogó szívét.

Talán napok is elteltek, de az is lehet, hogy csak órák, mire értünk jöttek. Kinyílt az ajtó, ami addig elzárt minket a külvilágtól, és a hirtelen betörő fényben egy nagy darab férfi körvonalait láttam meg. A szívem még remélte, hogy a nyitott ajtó szabadságunk záloga, de az eszem tudta, hogy a vég kezdete.

Az alak vonszolni kezdett kifelé, és szemem sarkából láttam, hogy egy másik Alecet ragadta meg ugyanígy. Felnéztem, hogy ki fogott le. Ismertem. A neve nem jutott eszembe, de arra emlékeztem, hogy ő a hentes. Anya gyakran vett nála húst, amikor éppen volt rá pénzünk.

Mikor kiértünk a napvilágra, az eddigi csend után majdnem megsüketültem a kiabálástól, ami minket fogadott.

– Máglyára a boszorkányokkal!

– Halál rájuk!

Nem akartam elhinni. Ezek rólunk beszélnek?

Több ismerős arcot is felfedeztem az emberek között, de még így sem akartam elhinni. Hogy gondolhatják ezek, hogy boszorkányok vagyunk? Hiszen én nem csináltam semmit. És Alec sem. Kétségbeesve próbáltam bizonyítani az igazamat.

– Nem vagyunk boszorkányok! – kiáltoztam, de abban sem voltam biztos, hogy hallják.

Aztán végre megláttam az arcot, amit a leginkább kerestem. Tommy, az egyetlen barátom ott állt a szülei mellett. Most nem láttam az arcán azt a vidámságot, amit mindig, amikor meglátott. Nem tudtam kiolvasni az érzéseit a szeméből, és ez teljesen összezavart. Jégkék tekintete hideg volt, nem láttam benne a szokásos vidám csillogást. Én azonban reményteli pillantással fordultam felé. Tudnom kellett, hogy ő hisz nekem, hogy ő tudja, hogy ártatlan vagyok.

Tommy azonban csak bámult rám, érzelemmentes tekintetét az enyémbe fúrta, aztán... Leköpött.

Egyszerűen leköpött. Az egyetlen ember, akit szerettem a családomon kívül, elárult. Az arcomon a szememből feltörő könnyek, a csalódottság sós cseppei Tommy nyálával keveredve csurogtak le. Nem volt erőm rá, hogy letöröljem.

Abban a pillanatban minden megváltozott bennem. Mindenkit gyűlöltem. Az egész tömeget, a férfiakat, az asszonyokat, a gyerekeket, akik magukból kikelve ordítoztak, akik rohadt gyümölcsökkel dobáltak, akik elfelejtik, hogy tegnap még egy voltam közülük. Gyűlöltem Tommy-t, akinek az árulása mindennél jobban fájt. Gyűlöltem a szüleim gyilkosait, akik most a mieink is lesznek, és gyűlöltem az egész világot, amiért hagyták, hogy ez megtörténjen.

Ami velem, és ami körülöttem történt, hirtelen értelmét vesztette. Észre sem vettem, ahogy felvonszoltak egy emelvényre, az sem tűnt fel, amikor kikötöztek. Az első, amit feltűnt gyűlöletem ködén keresztül, a füst volt. Alattunk lángoltak a máglyává rakott fák. A füst csípte a szemem, a hőtől pedig izzadni kezdtem. De tudtam, hogy ez csak a kezdet.

Életem utolsó tiszta perceit még próbáltam az egyetlen értékes emberre fordítani, aki maradt. Alec ott állt mellettem, ugyanúgy kikötözték, mint engem. Együtt fogunk elégni. A könnypatakon keresztül, amiről már nem tudtam, hogy a szomorúság, a gyász, a gyűlölet könnyei-e, vagy egyszerűen csak a füst okozta folyam, Alecre néztem.

– Szeretlek! – suttogtam.

– Szeretlek! – válaszolta.

Aztán a szeretet utolsó szikráját is kiűztem magamból, és hagytam, hogy a gyűlölet úgy lángoljon bennem, mint a fák alattam. Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy a lábamat nyaldosó fájdalmat ne csak én érezzem. Tudni akartam, hogy hóhéraim is szenvednek. Még ha én meg is halok, azt akartam, hogy őket is magammal vigyem. Hogy ők is megtapasztalják milyen, amikor a füledet úgy betölti a tűz ropogása, hogy már szinte nem is hallasz. Hogy milyen, amikor az orrodba bekúszik a saját égő hajad fojtogató szaga. Hogy milyen, amikor a tüdődbe nem az éltető levegő árad, hanem a mérgező füst. Hogy milyen, amikor a lángok a lábadat nyaldossák, és milyen a kín, amikor a bőr és a hús leolvad a csontjaidról.

***

Éltem. Ez volt az első, ami eszembe jutott, mielőtt kinyitottam a szemem. Ez meglepett. Emlékeztem a kínra, a mindent felégető forróságra, a füstre... De most nem éreztem semmit. Tényleg semmit. A tagjaimban lévő erőt sem, a lábaimban lévő izmot, vagy a képességet valahol mélyen, amivel a kezemet felemelhettem volna. Nem bírtam megmozdulni.

Aztán halk suttogást hallottam.

– Ne félj, Drágám!

A hang, ami beférkőzött a gondolataim közé, a legcsodálatosabb dallam volt. Minden érzékemet simogatta. Minden vágyam az volt, hogy kinyissam a szemem, és befogadjam a természetfeletti hang tulajdonosának látványát. Maradék erőmet bevetve igyekeztem felemelni a szemhéjamat, és arra koncentráltam, hogy legalább egy pillanatra ránézhessek.

Amikor végül sikerült, képtelen voltam lehunyni a szemem. Magamba szívtam a gyönyörű arc minden darabkáját. A tekintete fogva tartott. Ugyan csak foltokat láttam, mivel a szemem is megsérült, biztos voltam benne, hogy egy vörös szempár fúródik az enyémbe. Meg kellett volna ijednem, de nem tettem. Tommy jégkék szeme jutott eszembe, amiről valaha azt gondoltam, a legszebb a világon. De csalódnom kellett. Ebből a vörös szempárból viszont csak melegség sugárzott felém, vigasz és aggodalom. Értem aggódott.

– Én majd segítek rajtad – suttogta a hang, aztán már csak azt láttam, hogy felém hajol, és elsötétült a világ.

A lángolás újrakezdődött, ha lehet, még kínzóbb volt, mint az előbb. Megint eszembe jutottak a falusiak, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy a kínt újfent eltoljam magamtól, és ők szenvedjenek helyettem. A düh mélyebben égett bennem, mint bármikor, és csak két ember volt, akiket kivontam a büntetendők csoportjából: Alec és a csodálatos, vörös szemű idegen.

Rómeó és Júlia újrajátszva - 3. fejezet

3. fejezet

Alice csodaországa

Alice szemei hirtelen megváltoztak, és mintha nem látta volna, mi zajlik körülötte. Pár másodpercig mozdulatlanul meredt a semmibe, aztán vidáman felszökdécselt a szobájába. Tudta, mit kell tennie és mire van ehhez szüksége. Beszaladt a gardróbba, és leakasztott egy bronzszínű nyári ruhát, majd felkapta a smink szettjét, és tántoríthatatlanul indult el unokahúga szobája felé.

Amikor belépett, Nessie az ágyán feküdt, és nem tűnt túl vidámnak. De Alice tudta, hogy ez nem sokáig lesz így. Ledobta a ruhát és a neszeszert a legközelebbi székre, majd a hatalmas franciaágyra vetette magát a lány mellé, és próbálta felvidítani, mielőtt rázúdítja a kicsinosítás terheit.

- Én is sajnálom őket – kezdte el a csevejt Alice könnyed hangnemben. Renesmee erre értetlen arcot vágott.

- Kiket? – kérdezett vissza, mivel fogalma sem volt, miről beszél.

- Hát Rómeót és Júliát. Ki mást? – válaszolt Alice olyan hangnemben, mintha nem értené, hogy a lány mit nem értett. – Szomorú, hogy ennyire szeretik egymást és mégsem lehetnek egymáséi.

Alice alig tudta elfojtani a kacajt, ami kitörni készült belőle Nessie reakciójának láttán. Látszott, hogy a lány épp a reménytelen szerelmen gondolkozik, de nem éppen Rómeó és Júlia miatt.

- Viszont – folytatta Alice – én tudom mi a legjobb gyógyszer az ilyesfajta szomorúság ellen. Nessie felnézett, szemeiben remény volt, de nem mosolygott. Nem volt biztos benne, hogy Alice tud segíteni a problémáján. 

Alice hirtelen felpattant, és Renesmee-t is felhúzta magával. Majd ellenállást nem tűrve, a fürdőszoba felé tuszkolta a lányt. 

- Van tíz perced, hogy lezuhanyozz! – adta ki az utasítást Alice. Nessie kényszeredetten állt be a zuhany alá, és még hallotta, hogy Alice utána szól: - A hajad is mosd meg!

Pontban a hatszázadik másodpercben Alice felrántotta a fürdő ajtaját. Nessie áldotta az eszét, hogy ügyelt a határidőnek szabott tíz perc betartására. Amikor az ajtó kitárult a lány már megtörölközött, felvette a fürdőköntösét, és éppen a haját szárítgatta. 

A vámpírnő kevesebb, mint egy másodperc alatt felmérte, hogy Nessie a tisztálkodás melyik fázisában tart, és a következőben már unokahúga helyét átvéve szárítgatta a haját. Közben igyekezett kellemesebb mederbe terelni a témát.

- Tudtad, hogy a Rómeó és Júliának van olyan verziója, aminek boldog a vége? – Nessie hallgatott, amit Alice nemnek fogott fel, és miközben még mindig Nessie haját szárítgatta, folytatta a beszédet is. – Bizony. A leghíresebb talán Prokofjevé. Bár az utolsó pillanatban kénytelenek voltak a szokásos depi enddel zárni az első előadást, és ezért így maradt meg a köztudatban, a szerző eredetileg nem ilyennek szánta.

Egy ideig csend volt, de aztán amikor Alice nem akarta folytatni, Nessie rákérdezett:

- És mi lett volna az a boldog vég?

- Á, ennél mi sem egyszerűbb. Júlia időben felébred, majd boldogan ellovagol Rómeóval Mantovába.

A lány ezután sokáig hallgatott, és látszott rajta, hogy erősen a gondolataiba merült. Annyi minden kavargott most benne, hogy azt hitte, beleőrül. Újra és újra végigfuttatta magában a mozizás emlékét, mint valami filmet. Kielemezte Jacob minden mozdulatát, minden mondatát, megpróbálva valami hasznosat kihámozni belőle. Csak lennének jelei annak, ha lenne esélye nála, nem igaz? De amikor talált volna valami pozitív jelet, már jött is rá a negatív válaszul negatív társa. A délután felidézését akkor sem hagyta abba, mikor már nem tudott tovább a jelek után kutatni. Helyette felidézte magában a férfi arcának minden vonását, és azon gondolkozott, milyen távolinak is tűnik most a filmnézés, pedig alig telt azóta fél óra. 

Érzékelte, hogy Alice közben tovább csacsogott a Rómeó és Júliáról, és hála vámpír felének, vissza is tudta volna idézni pontosan minden szavát. Beszélt valami könyvről, aminek a címe Mentsük meg Júliát!, meg arról, hogy annak is jó a vége. Aztán belekezdett valami filozofikusnak tűnő eszmefuttatásnak arról, hogy ez a regény is jól mutatja, hogy mindig érdemes küzdeni a szerelmért, és a harcot soha nem szabad feladni. Mindig van remény, és a többi szokásos duma, amit a boldogok szoktak puffogtatni azok vigasztalására, akiknek nincs remény.

Alice végig tudta, hogy unokahúga figyelmét cseppet sem köti le, de azért tovább boncolgatta a témát. Közben Nessie haja megszáradt, és így, mindenféle fodrásztudomány bevetése nélkül is tökéletesen omlott alá a lány vállaira. 

De Alice-nek ez nem volt elég, egyszer csak egy sütővas jelent meg a kezében, és kérdezés nélkül állt neki, hogy loknikat varázsoljon az egyenes tincsekből.

- Tulajdonképpen miért is ez a nagy szépítgethetnék?

- Egyelőre nem mondhatom el, de időben meg fogod tudni, ígérem – küldött egy huncut mosolyt a nagynéni, és már vissza is fordította figyelmét a fodrászkodáshoz.

Alice tudománya mellett minden fodrász eláshatta magát, efelől nem volt semmi kétség. Bár az is igaz, hogy elég sok ideje volt gyakorolni, és a vámpírképességek is sokat segítettek.

Amikor a hajkorona elkészült, Nessie-t roppant energikus nagynénje kirángatta a szobába, ahol már az ágyra fektetve várta a ruha, hogy a lány felöltse. Az említett lassan odasétált, és jó alaposan megvizsgálta.

- Félre ne érts, Alice, ez gyönyörű - itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta -, de ha Edward meglát ebben… 

- Nos, először is, nem fog meglátni, hidd el! Láttam. 

- De ha mégis… - Alice nem hagyta, hogy Renesmee befejezze a mondatot, hanem rögtön félbeszakította.

- Nem bízol bennem?

Ez volt az adu Alice kezében, és ezt ő is tudta. Edwarddal és Bellával szemben is mindig ezt dobta be. Csak hatni kellett kicsit a lelkiismeretükre, és azonnal meggyőzhette őket bármiről. Úgy tűnt, ezt a tulajdonságot Ness is örökölte, mert az ellenvetésnek vége szakadt.

- Egyébként pedig nincs semmi rossz ebben a ruhában.

Nessie nem volt benne biztos, hogy ezt apja is így gondolná. Persze nem egy fekete, lakk miniruha hevert előtte, de akkor sem nevezte volna szolid darabnak. Két kis apróságtól eltekintve tökéletes volt, mintha csak neki varrták volna. Pont olyan színe volt, mint a hajának, ugyanaz a bronzos árnyalat. Kellemes anyagát bármikor viselhette, és hosszra is tökéletes volt. Nem volt túl rövid, de azért megmutathatta benne tökéletes lábait. De ott volt a két kis apróság: a kivágás elöl és hátul. A ruhának alig volt háta, és ez még a kisebbik baj volt. A kivágás elöl majdnem a hasáig ér, ha felveszi. A ruha mellrésze alatti csomó pedig még hangsúlyosabbá tette a mély dekoltázst. Az érdekes mégis az volt, hogy ennek ellenére a ruha mégsem tűnt erkölcstelennek, sőt kifejezetten csinos volt.

- Vedd fel! – utasította Alice, és ő nem tiltakozott tovább.

Fél perc sem telt el, és Nessie már a tükör előtt csodálta magát az új ruhájában. Kivágás ide vagy oda, egyszerűen imádta. Tökéletesen állt rajta, mintha rá öntötték volna.

- Most pedig jön a smink! – ujjongott Alice.

Miközben a vámpírnő bizonyította kozmetikai képességét is, Nessie újra a gondolataiba merült. El kellett ismernie, hogy Alice terápiája némileg hatásos volt, és már jobban érezte magát, a gondjait nem tudta elűzni.

- Te rögtön tudtad, hogy Jasper az igazi? – kérdezte Renesmee váratlanul. Gyanította, hogy nagynénje meglepődött a kérdésen, de nem láthatta az arckifejezését, mert épp Alice épp a szemét festette.

- Igen – jött az egyszerű felelet.

- Honnan? 

- Hát, a mi esetünk egészen egyedi. Tudod, a képességem miatt. Előre láttam, hogy ő az, akit nem szánt az ég.

- És ha nem lett volna a képességed?

- Szeretem azt hinni, hogy akkor is megtaláltam volna. – Alice hangja komoly volt, mégis ott bujkált benne a szokásos vidámság. Hát igen, az örök optimista. – De gondolom, téged nem ez érdekelt. Arra voltál kíváncsi, hogy mit éreztem, igaz?

- Igen.

- A szerelem összetéveszthetetlen érzés. Nem hiszem, hogy tudok neked még újat mondani róla, hiszen annyit olvastál és hallottál már róla. De hiába mondanék akármit, amíg nem tapasztalod meg. 

Nessie még sosem hallotta Alice-t ilyen komolyan beszélni. Soha. Gyakorlatilag ő volt a legjobb barátnője, bármiről beszélhetett vele, de ez most mégis más volt.

- Kész is vagy! – kiáltott fel a barátnő hirtelen, most már teljesen más hangulatban. Az előbbi komolyság nyomtalanul eltűnt, és visszatért a szokásos csicsergő hangnem. – Már csak egy csinos cipő és egy táska, és minden tökéletes. 

- Kész vagyok, de mire is? – érdeklődtem türelmetlen hangsúllyal, de választ már nem kaptam, mert Alice eltűnt. Bizonyára visszament a saját gardóbjába, hogy beszerezze az előbb említett kiegészítőket.

És valóban, fél perccel később már újra a szobában volt, kezében egy, a ruhához passzoló retiküllel és egy pár tűsarkúval.

- Szóval hová is készülök? – ismételte meg az előbbi kérdést Renesmee, miközben Alice ráadta a cipőt.

- Titok! 

Mielőtt azonban Ness válogatott szidalmakat vághatott volna a nagynénje fejéhez az átkozott titkolózás miatt, Alice szeme a távolba révedt, mintha ott se lenne. Néhány másodpercig így is maradt, majd mintha mi sem történt volna, az előbb még távolban járó nagynéni vidáman fordult Nessie-hez:

- Mindjárt itt lesz!

- Ki? – kérdezte már valóban ingerült hangon Nessie, de legjobb barátnője és személyi jósa válaszadás nélkül eltűnt.

Nessie már épp indult volna utána, amikor közeledő mancsdobogást hallott az erdő felől.

Rómeó és Júlia újrajátszva 2.

Amikor elkezdtem írni ezt a kis szösszenetet, úgy terveztem, beleírok még valamit, ami végül nem került bele az első fejezetbe. Amikor befejeztem, úgy gondoltam, úgy teljes, ahogy van. A többit pedig a fantáziára bíztam. De egy kedves olvasóm folytatást kért, és ez nekem sem volt ellenemre. Ezért úgy döntöttem, teljesítem a kívánságát. :D Elkészült a folytatás. Viszont ahogy ezt írtam, rájöttem, hogy kell nekem még legalább egy-két fejezet a teljes kibontáshoz. Szóval ezzel a fejezettel még mindig nincs vége. :D Remélem tetszeni fog! A folytatást tehát Fanny-nak köszönjétek. Jó olvasást!


Rómeó és Júlia újrajátszva 2.


De lehet egy pillanat akármilyen gyönyörű és meghatározó, ahogy a nevéből következik, előbb- utóbb vége szakad. Ez sem volt kivétel, és ezt hőseink elég keserűen tapasztalták meg.

Jake már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor lépteket hallottak. Persze már az is csoda volt, hogy egyáltalán meghallották, hiszen Rosalie olyan halkan közeledett, ahogy csak tudott. Próbált rajtuk ütni, de nem sikerült neki. Semmi illetlent nem találhatott abban, amit látott.

- Ezzel a korccsal mozizol? – kérdezte undorodó hangon. – Nem gond, ha csatlakozom?

De még mielőtt bárki válaszolhatott volna a költőinek szánt kérdésre, lehuppant Renesmee és Jacob közé a kanapéra. Úgy tűnik, annyira azért mégsem undorodott a „korcstól”, hogy ne áldozta fel magát a szent cél érdekében. Hiszen nem volt kérdéses, hogy miért jött. Csak az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy Jake bevallhassa, mit érez. Hét év sem volt elég neki, hogy feldolgozza a tényt, hogy őket egymásnak szánta a sors.

- Én is örülök neked, Barbie! De biztos, hogy neked nem kéne mondjuk körmöt lakkozni?

- Csak ennyi telik tőled? – nevetett Rose, és megpróbált úgy tenni, mintha Jake ott sem lenne. Átkarolta Nessie vállát, és kíváncsian fürkészte az arcát. Nem tetszett neki, amit látott. Csalódottság volt a szemében.

- Na jó, te akartad! – folytatta a szópárbajt a férfi, és most az egyszer némi örömét is lelte Rose jelenlétében. Legalább egy pillanatra sikerült elfelejtenie minden problémáját. Egy másodpercre újra az a fiú lehetett, aki egykor, amikor Nessie még baba volt. Megint az volt a legnagyobb kihívás, hogy megviccelje a szőke vérszívót, és nem az, hogy meghódítsa élete értelmének szívét. - Miért nincs a szőke nők fején rendszámtábla?

Rose úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit kérdezett.

- Mert 50 köbcenti alatt nem kötelező – kacagott Jake az elmúlt pár órában most először őszintén.

- Hé, megy a film! – szólalt meg végül Nessie, mert ő mindkettejüket szerette. Nem engedhette, hogy tovább civakodjanak! Végül, miután csönd lett, bezárkózott a saját kis burkába. Kizárta a külvilágot, főként a nagynénjét.

A film hátralevő része mindannyiuk számára szörnyen telt. Az idő vánszorgott, mintha ez a darab nem pár napot ölelne fel, hanem minimum egy örökkévalóságot.

Nem hagyhatom, hogy ez a dög rámásszon az én kis Nessiemre! Nem való hozzá! Ő ennél sokkal jobbat érdemel. Keresnie kell valahol egy jóképű fiatalembert, aki kiüti a nyeregből a korcsot. Legyen magas, erős, lehetőleg sötét hajú, mint az én Emmett-em. Intelligens és határozott. De a legfontosabb, hogy szeresse a lányt. Ha kell, ő maga változtatja át, de Renesmee nem lehet együtt pont vele.

Így törte a fejét Rosalie, és próbálta végigpörgetni a fejében az összes férfi arcot, amit eddig látott. Arra nem is gondolt, hogy kétségtelenül van valaki az ismeretségéből, akire ez a leírás tökéletesen illett: Jacob Black.

Meg kell neki mondanom. Amilyen hamar csak lehet. Nem bírom ezt tovább! Az előbb is majdnem megcsókoltam. Ha nem lép be Rosalie… Ki tudja mit tett volna? Lehet, hogy ezzel tönkre tettem volna mindent! Hiszen ő valószínűleg a bácsikájaként, vagy legalábbis barátként gondol rám.

Jacob most is magát kínozta a gondolataival, mint az utóbbi időben mindig. Kísértette a múlt, amitől nem tudott szabadulni. Ha csak most ismerné meg a lányt, könnyebb lenne. De gyakorlatilag ő volt a második apja! Milyen morbid gondolatnak tartaná a lány, hogy szerelmet érezzen iránta. A bűntudat és a kétségbeesés még Jacob vidám természetén is úrrá tudott lenni, most először igazán eddigi életében. Egy érzelmet nem tudott csak elnyomni: a szerelmet. Mintha egy mágnes húzta volna hozzá, nem szabadulhatott tőle.

Renesmee gondolatai is kettejük furcsa kapcsolata körül forgott.

Az előbb csak én éreztem azt a furcsa bizsergést? Ahogy rám nézett, mintha… Mintha meg akart volna csókolni. De az nem lehet. Vagy mégis? Jaj, miért olyan nehéz minden az életben? Rómeó és Júlia bezzeg nem sokat teketóriáztak. Lehet neki is ezt kéne tenni. Mi lenne, ha egyszerűen csak odasétálna hozzá és megcsókolná? Nem játszhatják ezt az örökkévalóságig!

Amikor az utolsó mondat is elhangzott, egyszerre hárman pattantak fel a kanapéról. Mind érezték, hogy a szituáció kissé kínos, és egyszerre kezdtek magyarázkodásba:

- Nekem most fel kell hívnom valakit – kezdte Rose.

- Én még elolvasnám a drámát, mert valamit nem értek – füllentette Nessie, és remélte, hogy nem túl nyilvánvaló, hogy hazudik. Hiszen négyszeri olvasás után nincs olyasmi, amit ne értett volna meg. Fejből tudná idézni bármelyik színt!

- Rám pedig vár a járőrözés! – próbált lazának tűnni Jake, és már indult is az ajtó felé.

De mielőtt elérte volna az áhított célt, egy apró, fekete hajú lény szökdécselt be a házba, és először úgy tűnt, mintha nem érzékelné a ház légkörét. De Alice-nek elég volt ránéznie Jacobra és Nessie-re, és rögtön tudta, mi történhetett. Szívügyekben ő a nyerő!

Jake kiszáguldott az erdőbe, és nem is sejtette, hogy Alice-nek olyan látomása volt, ami őt is érdekelte volna.

FOLYT. KÖV.

Rómeó és Júlia újrajátszva

Rómeó és Júlia újrajátszva


Rómeó és Júlia. Soha nem szerettem ezt a történetet! – gondolta Jacob, miközben a kanapé felé pillantott. – Ennél nyálasabb történet még nem volt az irodalomban, és sokan még rajonganak is ezért a giccsért.

- Jake, gyere már! Kezdődik a film! – kiáltotta egy csengő hang.

A férfi arcára öröm ült ki, amikor meghallotta ezt a hangot, mint mindig. Kellemesen borzongató, de aggodalomra adott okot. Még mindig nem hitte el, hogy eltelt hét év azóta, hogy először megpillantotta élete értelmét. Az érzés, amit akkor érzett, még mindig nem múlt el. Nem halványodott el, és soha nem is fog.

De a legfurcsább a megszólítás volt, amivel Renesmee illette. Mert hiába tűnik úgy, hogy ez a hét év nagyon gyorsan elröppent, vannak dolgok, amiket nem tud megszokni ebben az új helyzetben. A kis Nessie immáron felnőtt, és nem kezelhetik gyerekként. Ezt a lány ki is harcolja magának, így például amióta betöltötte hetedik életévét, mindenkit tegez. Ebből nem enged. Persze erre is van logikus magyarázata. Ügyelni kell a látszatra, és hogy nézne ki, ha egy 17 éves lány Jake bácsinak hívná őt?

Annak, hogy Nessie ilyen gyorsan felnőtt, megvannak az előnyei. De Jake pillanatnyilag ezeket nem érzékelte. Egyre csak ugyanazok a gondolatok peregtek az agyában: Hogyan mondja meg a lánynak, hogy szereti? Hogyan értesse meg vele, hogy ő jelenti az egész életét? Mi lesz, ha nem viszonozza az érzelmeit? A vallomása mindent tönkretehet, pedig ő nem tud nélküle létezni.

- Jössz már? – kérdezte Renesmee türelmetlenül.

Jake nem tehetett mást, lassan a kanapéhoz sétált, ledobta magát a párnák közé, és felkészült élete talán leghosszabb másfél órájára. Az biztos, hogy nem fog tudni a filmre koncentrálni, miközben Ő itt ül mellette. Főleg így, hogy utálja a történetet. A gyomorgörcse nem akart múlni, ezért megpróbálta a gondolatait másfelé terelni.

- Fogsz sírni? – kérdezte kíváncsian a lánytól.

Nessie erre hatalmasat kacagott, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, amit hallott.

- Hogyan sírhatnék rajta, amikor már kb. 2 éves korom óta ismerem a végét? Elég időm volt feldolgozni a traumát, amit nyújt. Legalább négyszer olvastam már Shakespeare minden drámáját.

- De a Rómeó és Júliáról beszélünk! Nincs olyan nő, aki kibírná sírás nélkül!

- Én különleges vagyok – válaszolta büszkén Nessie miközben benyomta a Play gombot a távirányítón. – Most is csak azért nézem, mert Anya ragaszkodott hozzá – forgatta meg a szemeit, mintha ennél unalmasabb dolgot még soha nem kért volna tőle Bella.

- Igen, valóban az vagy. Különleges… – suttogta halkan Jake, és maga elé meredt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.

Nessie hallotta, amit suttogott, és nagyon jól esett neki. Anélkül, hogy Jake észrevette volna, oldalra sandított, hogy lássa a fiú arcát. Az övé elpirult, efelől semmi kétsége sem volt. Úgy tűnt, valamiért ideges. Nem mérgesen, hanem úgy, mintha valami aggasztaná. Üveges tekintettel meredt a képernyőre, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy már rég nem a bácsikájaként néz rá? Most is, hogy itt ül, alig bírja ki, hogy titkon ne érjen hozzá a férfihez. De persze tudta, hogy nem lehet semmi esélye nála. Jake persze imádta, de hogyan is tekinthetne rá nőként, amikor nemrég még ő pelenkázta? Nem, erre nem is akart gondolni se! Visszafordította fejét a film felé. Már túl voltak a főcímen és a prológus felén.

Jacob gondolatai is e körül a téma körül forogtak, de persze Nessie ezt nem sejthette. Kölcsönösen szerették egymást, de egyikük sem merte ezt bevallani a másiknak. Mindketten próbáltak a filmre koncentrálni, és a szerelemre nem gondolva figyelemmel kísérni a valaha született legromantikusabb történetet. Lehetetlen feladat. Akarva-akaratlanul egymásra pillantottak néha, de arra gondosan ügyeltek, hogy ezt a másik ne vegye észre.

Jake idegességében a lábát rángatta, fel-le járt, míg végül a térdük összeért. Ez volt az a pillanat, amikor először néztek egymásra a film alatt. Különleges, döntő pillanat volt mindkettejük életében. A tekintetük egymásba olvadt, és a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük.

Azt sem hallották, ahogy a háttérben a kórus zengi, zengi a dalt, ami akár róluk is szólhatott volna.


„Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.”


- William Shakespeare: Rómeó és Júlia - 1. felvonás, 5. szín