Amikor elkezdtem írni ezt a kis szösszenetet, úgy terveztem, beleírok még valamit, ami végül nem került bele az első fejezetbe. Amikor befejeztem, úgy gondoltam, úgy teljes, ahogy van. A többit pedig a fantáziára bíztam. De egy kedves olvasóm folytatást kért, és ez nekem sem volt ellenemre. Ezért úgy döntöttem, teljesítem a kívánságát. :D Elkészült a folytatás. Viszont ahogy ezt írtam, rájöttem, hogy kell nekem még legalább egy-két fejezet a teljes kibontáshoz. Szóval ezzel a fejezettel még mindig nincs vége. :D Remélem tetszeni fog! A folytatást tehát Fanny-nak köszönjétek. Jó olvasást!
Rómeó és Júlia újrajátszva 2.
De lehet egy pillanat akármilyen gyönyörű és meghatározó, ahogy a nevéből következik, előbb- utóbb vége szakad. Ez sem volt kivétel, és ezt hőseink elég keserűen tapasztalták meg.
Jake már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor lépteket hallottak. Persze már az is csoda volt, hogy egyáltalán meghallották, hiszen Rosalie olyan halkan közeledett, ahogy csak tudott. Próbált rajtuk ütni, de nem sikerült neki. Semmi illetlent nem találhatott abban, amit látott.
- Ezzel a korccsal mozizol? – kérdezte undorodó hangon. – Nem gond, ha csatlakozom?
De még mielőtt bárki válaszolhatott volna a költőinek szánt kérdésre, lehuppant Renesmee és Jacob közé a kanapéra. Úgy tűnik, annyira azért mégsem undorodott a „korcstól”, hogy ne áldozta fel magát a szent cél érdekében. Hiszen nem volt kérdéses, hogy miért jött. Csak az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy Jake bevallhassa, mit érez. Hét év sem volt elég neki, hogy feldolgozza a tényt, hogy őket egymásnak szánta a sors.
- Én is örülök neked, Barbie! De biztos, hogy neked nem kéne mondjuk körmöt lakkozni?
- Csak ennyi telik tőled? – nevetett Rose, és megpróbált úgy tenni, mintha Jake ott sem lenne. Átkarolta Nessie vállát, és kíváncsian fürkészte az arcát. Nem tetszett neki, amit látott. Csalódottság volt a szemében.
- Na jó, te akartad! – folytatta a szópárbajt a férfi, és most az egyszer némi örömét is lelte Rose jelenlétében. Legalább egy pillanatra sikerült elfelejtenie minden problémáját. Egy másodpercre újra az a fiú lehetett, aki egykor, amikor Nessie még baba volt. Megint az volt a legnagyobb kihívás, hogy megviccelje a szőke vérszívót, és nem az, hogy meghódítsa élete értelmének szívét. - Miért nincs a szőke nők fején rendszámtábla?
Rose úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit kérdezett.
- Mert 50 köbcenti alatt nem kötelező – kacagott Jake az elmúlt pár órában most először őszintén.
- Hé, megy a film! – szólalt meg végül Nessie, mert ő mindkettejüket szerette. Nem engedhette, hogy tovább civakodjanak! Végül, miután csönd lett, bezárkózott a saját kis burkába. Kizárta a külvilágot, főként a nagynénjét.
A film hátralevő része mindannyiuk számára szörnyen telt. Az idő vánszorgott, mintha ez a darab nem pár napot ölelne fel, hanem minimum egy örökkévalóságot.
Nem hagyhatom, hogy ez a dög rámásszon az én kis Nessiemre! Nem való hozzá! Ő ennél sokkal jobbat érdemel. Keresnie kell valahol egy jóképű fiatalembert, aki kiüti a nyeregből a korcsot. Legyen magas, erős, lehetőleg sötét hajú, mint az én Emmett-em. Intelligens és határozott. De a legfontosabb, hogy szeresse a lányt. Ha kell, ő maga változtatja át, de Renesmee nem lehet együtt pont vele.
Így törte a fejét Rosalie, és próbálta végigpörgetni a fejében az összes férfi arcot, amit eddig látott. Arra nem is gondolt, hogy kétségtelenül van valaki az ismeretségéből, akire ez a leírás tökéletesen illett: Jacob Black.
Meg kell neki mondanom. Amilyen hamar csak lehet. Nem bírom ezt tovább! Az előbb is majdnem megcsókoltam. Ha nem lép be Rosalie… Ki tudja mit tett volna? Lehet, hogy ezzel tönkre tettem volna mindent! Hiszen ő valószínűleg a bácsikájaként, vagy legalábbis barátként gondol rám.
Jacob most is magát kínozta a gondolataival, mint az utóbbi időben mindig. Kísértette a múlt, amitől nem tudott szabadulni. Ha csak most ismerné meg a lányt, könnyebb lenne. De gyakorlatilag ő volt a második apja! Milyen morbid gondolatnak tartaná a lány, hogy szerelmet érezzen iránta. A bűntudat és a kétségbeesés még Jacob vidám természetén is úrrá tudott lenni, most először igazán eddigi életében. Egy érzelmet nem tudott csak elnyomni: a szerelmet. Mintha egy mágnes húzta volna hozzá, nem szabadulhatott tőle.
Renesmee gondolatai is kettejük furcsa kapcsolata körül forgott.
Az előbb csak én éreztem azt a furcsa bizsergést? Ahogy rám nézett, mintha… Mintha meg akart volna csókolni. De az nem lehet. Vagy mégis? Jaj, miért olyan nehéz minden az életben? Rómeó és Júlia bezzeg nem sokat teketóriáztak. Lehet neki is ezt kéne tenni. Mi lenne, ha egyszerűen csak odasétálna hozzá és megcsókolná? Nem játszhatják ezt az örökkévalóságig!
Amikor az utolsó mondat is elhangzott, egyszerre hárman pattantak fel a kanapéról. Mind érezték, hogy a szituáció kissé kínos, és egyszerre kezdtek magyarázkodásba:
- Nekem most fel kell hívnom valakit – kezdte Rose.
- Én még elolvasnám a drámát, mert valamit nem értek – füllentette Nessie, és remélte, hogy nem túl nyilvánvaló, hogy hazudik. Hiszen négyszeri olvasás után nincs olyasmi, amit ne értett volna meg. Fejből tudná idézni bármelyik színt!
- Rám pedig vár a járőrözés! – próbált lazának tűnni Jake, és már indult is az ajtó felé.
De mielőtt elérte volna az áhított célt, egy apró, fekete hajú lény szökdécselt be a házba, és először úgy tűnt, mintha nem érzékelné a ház légkörét. De Alice-nek elég volt ránéznie Jacobra és Nessie-re, és rögtön tudta, mi történhetett. Szívügyekben ő a nyerő!
Jake kiszáguldott az erdőbe, és nem is sejtette, hogy Alice-nek olyan látomása volt, ami őt is érdekelte volna.
FOLYT. KÖV.
2010. május 25., kedd
Rómeó és Júlia újrajátszva
Rómeó és Júlia újrajátszva
Rómeó és Júlia. Soha nem szerettem ezt a történetet! – gondolta Jacob, miközben a kanapé felé pillantott. – Ennél nyálasabb történet még nem volt az irodalomban, és sokan még rajonganak is ezért a giccsért.
- Jake, gyere már! Kezdődik a film! – kiáltotta egy csengő hang.
A férfi arcára öröm ült ki, amikor meghallotta ezt a hangot, mint mindig. Kellemesen borzongató, de aggodalomra adott okot. Még mindig nem hitte el, hogy eltelt hét év azóta, hogy először megpillantotta élete értelmét. Az érzés, amit akkor érzett, még mindig nem múlt el. Nem halványodott el, és soha nem is fog.
De a legfurcsább a megszólítás volt, amivel Renesmee illette. Mert hiába tűnik úgy, hogy ez a hét év nagyon gyorsan elröppent, vannak dolgok, amiket nem tud megszokni ebben az új helyzetben. A kis Nessie immáron felnőtt, és nem kezelhetik gyerekként. Ezt a lány ki is harcolja magának, így például amióta betöltötte hetedik életévét, mindenkit tegez. Ebből nem enged. Persze erre is van logikus magyarázata. Ügyelni kell a látszatra, és hogy nézne ki, ha egy 17 éves lány Jake bácsinak hívná őt?
Annak, hogy Nessie ilyen gyorsan felnőtt, megvannak az előnyei. De Jake pillanatnyilag ezeket nem érzékelte. Egyre csak ugyanazok a gondolatok peregtek az agyában: Hogyan mondja meg a lánynak, hogy szereti? Hogyan értesse meg vele, hogy ő jelenti az egész életét? Mi lesz, ha nem viszonozza az érzelmeit? A vallomása mindent tönkretehet, pedig ő nem tud nélküle létezni.
- Jössz már? – kérdezte Renesmee türelmetlenül.
Jake nem tehetett mást, lassan a kanapéhoz sétált, ledobta magát a párnák közé, és felkészült élete talán leghosszabb másfél órájára. Az biztos, hogy nem fog tudni a filmre koncentrálni, miközben Ő itt ül mellette. Főleg így, hogy utálja a történetet. A gyomorgörcse nem akart múlni, ezért megpróbálta a gondolatait másfelé terelni.
- Fogsz sírni? – kérdezte kíváncsian a lánytól.
Nessie erre hatalmasat kacagott, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, amit hallott.
- Hogyan sírhatnék rajta, amikor már kb. 2 éves korom óta ismerem a végét? Elég időm volt feldolgozni a traumát, amit nyújt. Legalább négyszer olvastam már Shakespeare minden drámáját.
- De a Rómeó és Júliáról beszélünk! Nincs olyan nő, aki kibírná sírás nélkül!
- Én különleges vagyok – válaszolta büszkén Nessie miközben benyomta a Play gombot a távirányítón. – Most is csak azért nézem, mert Anya ragaszkodott hozzá – forgatta meg a szemeit, mintha ennél unalmasabb dolgot még soha nem kért volna tőle Bella.
- Igen, valóban az vagy. Különleges… – suttogta halkan Jake, és maga elé meredt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.
Nessie hallotta, amit suttogott, és nagyon jól esett neki. Anélkül, hogy Jake észrevette volna, oldalra sandított, hogy lássa a fiú arcát. Az övé elpirult, efelől semmi kétsége sem volt. Úgy tűnt, valamiért ideges. Nem mérgesen, hanem úgy, mintha valami aggasztaná. Üveges tekintettel meredt a képernyőre, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy már rég nem a bácsikájaként néz rá? Most is, hogy itt ül, alig bírja ki, hogy titkon ne érjen hozzá a férfihez. De persze tudta, hogy nem lehet semmi esélye nála. Jake persze imádta, de hogyan is tekinthetne rá nőként, amikor nemrég még ő pelenkázta? Nem, erre nem is akart gondolni se! Visszafordította fejét a film felé. Már túl voltak a főcímen és a prológus felén.
Jacob gondolatai is e körül a téma körül forogtak, de persze Nessie ezt nem sejthette. Kölcsönösen szerették egymást, de egyikük sem merte ezt bevallani a másiknak. Mindketten próbáltak a filmre koncentrálni, és a szerelemre nem gondolva figyelemmel kísérni a valaha született legromantikusabb történetet. Lehetetlen feladat. Akarva-akaratlanul egymásra pillantottak néha, de arra gondosan ügyeltek, hogy ezt a másik ne vegye észre.
Jake idegességében a lábát rángatta, fel-le járt, míg végül a térdük összeért. Ez volt az a pillanat, amikor először néztek egymásra a film alatt. Különleges, döntő pillanat volt mindkettejük életében. A tekintetük egymásba olvadt, és a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük.
Azt sem hallották, ahogy a háttérben a kórus zengi, zengi a dalt, ami akár róluk is szólhatott volna.
„Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.”
- William Shakespeare: Rómeó és Júlia - 1. felvonás, 5. szín
Rómeó és Júlia. Soha nem szerettem ezt a történetet! – gondolta Jacob, miközben a kanapé felé pillantott. – Ennél nyálasabb történet még nem volt az irodalomban, és sokan még rajonganak is ezért a giccsért.
- Jake, gyere már! Kezdődik a film! – kiáltotta egy csengő hang.
A férfi arcára öröm ült ki, amikor meghallotta ezt a hangot, mint mindig. Kellemesen borzongató, de aggodalomra adott okot. Még mindig nem hitte el, hogy eltelt hét év azóta, hogy először megpillantotta élete értelmét. Az érzés, amit akkor érzett, még mindig nem múlt el. Nem halványodott el, és soha nem is fog.
De a legfurcsább a megszólítás volt, amivel Renesmee illette. Mert hiába tűnik úgy, hogy ez a hét év nagyon gyorsan elröppent, vannak dolgok, amiket nem tud megszokni ebben az új helyzetben. A kis Nessie immáron felnőtt, és nem kezelhetik gyerekként. Ezt a lány ki is harcolja magának, így például amióta betöltötte hetedik életévét, mindenkit tegez. Ebből nem enged. Persze erre is van logikus magyarázata. Ügyelni kell a látszatra, és hogy nézne ki, ha egy 17 éves lány Jake bácsinak hívná őt?
Annak, hogy Nessie ilyen gyorsan felnőtt, megvannak az előnyei. De Jake pillanatnyilag ezeket nem érzékelte. Egyre csak ugyanazok a gondolatok peregtek az agyában: Hogyan mondja meg a lánynak, hogy szereti? Hogyan értesse meg vele, hogy ő jelenti az egész életét? Mi lesz, ha nem viszonozza az érzelmeit? A vallomása mindent tönkretehet, pedig ő nem tud nélküle létezni.
- Jössz már? – kérdezte Renesmee türelmetlenül.
Jake nem tehetett mást, lassan a kanapéhoz sétált, ledobta magát a párnák közé, és felkészült élete talán leghosszabb másfél órájára. Az biztos, hogy nem fog tudni a filmre koncentrálni, miközben Ő itt ül mellette. Főleg így, hogy utálja a történetet. A gyomorgörcse nem akart múlni, ezért megpróbálta a gondolatait másfelé terelni.
- Fogsz sírni? – kérdezte kíváncsian a lánytól.
Nessie erre hatalmasat kacagott, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, amit hallott.
- Hogyan sírhatnék rajta, amikor már kb. 2 éves korom óta ismerem a végét? Elég időm volt feldolgozni a traumát, amit nyújt. Legalább négyszer olvastam már Shakespeare minden drámáját.
- De a Rómeó és Júliáról beszélünk! Nincs olyan nő, aki kibírná sírás nélkül!
- Én különleges vagyok – válaszolta büszkén Nessie miközben benyomta a Play gombot a távirányítón. – Most is csak azért nézem, mert Anya ragaszkodott hozzá – forgatta meg a szemeit, mintha ennél unalmasabb dolgot még soha nem kért volna tőle Bella.
- Igen, valóban az vagy. Különleges… – suttogta halkan Jake, és maga elé meredt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.
Nessie hallotta, amit suttogott, és nagyon jól esett neki. Anélkül, hogy Jake észrevette volna, oldalra sandított, hogy lássa a fiú arcát. Az övé elpirult, efelől semmi kétsége sem volt. Úgy tűnt, valamiért ideges. Nem mérgesen, hanem úgy, mintha valami aggasztaná. Üveges tekintettel meredt a képernyőre, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy már rég nem a bácsikájaként néz rá? Most is, hogy itt ül, alig bírja ki, hogy titkon ne érjen hozzá a férfihez. De persze tudta, hogy nem lehet semmi esélye nála. Jake persze imádta, de hogyan is tekinthetne rá nőként, amikor nemrég még ő pelenkázta? Nem, erre nem is akart gondolni se! Visszafordította fejét a film felé. Már túl voltak a főcímen és a prológus felén.
Jacob gondolatai is e körül a téma körül forogtak, de persze Nessie ezt nem sejthette. Kölcsönösen szerették egymást, de egyikük sem merte ezt bevallani a másiknak. Mindketten próbáltak a filmre koncentrálni, és a szerelemre nem gondolva figyelemmel kísérni a valaha született legromantikusabb történetet. Lehetetlen feladat. Akarva-akaratlanul egymásra pillantottak néha, de arra gondosan ügyeltek, hogy ezt a másik ne vegye észre.
Jake idegességében a lábát rángatta, fel-le járt, míg végül a térdük összeért. Ez volt az a pillanat, amikor először néztek egymásra a film alatt. Különleges, döntő pillanat volt mindkettejük életében. A tekintetük egymásba olvadt, és a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük.
Azt sem hallották, ahogy a háttérben a kórus zengi, zengi a dalt, ami akár róluk is szólhatott volna.
„Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.”
- William Shakespeare: Rómeó és Júlia - 1. felvonás, 5. szín
Címkék:
Bella-Edward
2010. május 20., csütörtök
Méhecskék és gólyák
Méhecskék és gólyák
- Nessie, vigyázz azzal a hegyi oroszlánnal!
- Jaj, Jake bácsi, tudod, hogy már nem vagyok olyan kicsi. Tudok vigyázni magamra.
Megint a szokásos… Nessie egyszerűen nem ismeri a veszély fogalmát. Azt hiszi, hogy sebezhetetlen. Hogy is gondolhatná, hogy nem így van, amikor körülötte mindenki halhatatlan vagy legalábbis nagyon hamar gyógyul? De ő mégiscsak egy kislány csupán, akármilyen kemény is a bőre. – Istenem, segíts, hogy ezt vele is megértessem! Nem bírnám elviselni, ha baja esne – imádkoztam magamban már sokadszorra azon a délutánon. Muszáj volt felvennem az emberi formám, mert mégis hogyan magyarázhattam volna el neki másképp, hogy miért nem szeretném neki megengedni?
Alig múlt két éves, de persze külsőre már vetekedett egy öt-hat évessel. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ilyen vakmerő. Korához képest minden tekintetben fejlett és elképesztően intelligens. Túl hamar nő fel, és még generálja is, hogy így legyen. Túl gyorsan akar felnőni, és mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy már nagylány. Persze felkészültem arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de azt hittem, legalább a serdülőkort megvárja. Hát, nincs szerencsém.
- De igen, Nessie, tudom! De te meg azt nem tudod, hogy a legjobbat akarom neked.
Erre Nessie megfordult, levette a szemét a zsákmányról, és legédesebb mosolyát bevetve így szólt:
- A legjobb most az nekem, Jake bácsi, ha hagysz nyugodtan vadászni. Szomjas vagyok!
Ezzel ellentmondást nem tűrve hátat fordított nekem, és vámpírgyorsasággal elindult a kiszemelt hegyi oroszlán után. Mit tehettem volna? Újra felvettem farkas alakom, és követtem. Amilyen gyorsan csak tudtam, hiszen nem hagyhattam egyedül.
Miközben futottam, semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megóvjam őt. Ez a küldetésem. A küldetésem, amit ő meglehetősen nehézzé tesz. Legalább olyan csökönyös, mint az anyja. Ha valamit elhatároz, akkor nem hagyja, hogy bárki eltántorítsa. Ez persze bizonyos körülmények között lehet jó is, de a probléma az, hogy nem csak ezt a tulajdonságot hagyta rá Bella. Nessie egyszerűen nem képes felmérni, hogy mekkora veszély leselkedik rá néha. Pont, mint az anyja! Ha azt szeretné, képes lenne elmenni akár a Volturihoz is. Komolyan mondom, ez a gyerek egyszer még a sírba visz.
Pár perc telt el, amikor sikerült utolérnem. Ő már addigra épp azzal foglalatoskodott, hogy elejtse a ragadozót. Az utolsó pillanatban sikerült csak félrelöknöm szegény állatot a fogai elől, aminek az lett a következménye, hogy azok nem a hegyi oroszlánba, hanem belém fúródtak. Nem mondom, hogy nem fájt, de mostanra már megszoktam a legnagyobb fájdalmat is, egyébként pedig Nessie olyan sokszor harapott belém kisebb korában, hogy már kezdett is kicsit hiányozni ez a játék. Igaz, akkor mindig emberi alakban voltam. Rosalie-nak végül nem kis erőfeszítéssel sikerült leszoktatni erről a szerinte idegesítő szokásról.
Most viszont megharapott, még ha akaratán kívül is. Mérge nem volt, hála Istennek, mert akkor már haldokolnék. Éreztem, hogy már szívta a vérem, amikor felfedezte, hogy én nem a puma vagyok.
Úgy tűnik egy sokkal szerencsésebb tulajdonságot is örökölt a szüleitől, mert valószínűleg hatalmas erőfeszítéssel sikerült elszakadnia tőlem.
- Jake bácsi! Hogy…? Én… én nem akartam. Nem tudtam, hogy… Hol van a hegyi oroszlán?
Végül, hogy bizonyítsa, hogy nem akarta, a kezét a bundámhoz érintette, és felém vetítette az előbb érzett meglepetést. Határozottan ránéztem, és ő tudta, hogy ez azt jelenti, ne mozduljon. Gyorsan felvettem az emberi alakomat, aztán felöltöztem, már amennyire tudtam. A lábamon most is ott volt a nadrág, mint mindig, de felső nem volt nálam. Még mindig nem vagyok málhás szamár! Ugyan nem szívesen mutogattam a meztelen felsőtestem a gyerek előtt, de nem tehettem mást.
- Én löktem félre, nem a te hibád volt! – bukkantam végül elő a fa mögül, amit öltözőfülke helyett választottam.
- De, de miért? – kérdezte, mert még mindig nem értette, mi történt.
- Azért, mert nem hallgatsz rám! – szidtam meg, de magamban igazából mosolyogtam a kétségbeesésén.
- De, én… Nekem nem lett semmi bajom. Elejtettem! Gyerekjáték volt! – mondta büszkén, mint mindig, ha valamilyen nagy és veszélyes állat vált az áldozatává. Ezért még kinyírom azt a mocskos vérszívót! Emmett hibája az egész! Miért kellett elvinnie medvékre vadászni? Azóta azt hiszi, mindent szabad.
- Nessie, nem csak a veszély miatt nem akartam, hogy elejtsd! Nem hagytad, hogy befejezzem. Ez a nőstény vemhes! – világosítottam fel.
Először elgondolkozva állt, és azt a szokásos, imádnivaló arcot vágta, mint mindig, amikor erősen gondolkozik. Aztán hirtelen mosolyogni és ugrálni kezdett.
- Tehát kicsinyei lesznek? De jó!
Aztán odarohant hozzám, és átölelt. Nem beszélt csak a képességét használva mutatta meg, hogy mennyire örül, amiért megakadályoztam a vadászatban.
- A kicsik mindig olyan édesek! – folytatta az ugrálást, aztán hirtelen megállt, és megint gondolkozni kezdett. Szinte láttam, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Olyan édes, amikor ezt csinálja!
- Most min gondolkodsz? – kérdeztem végül, mert már nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Nekem is lehet kisbabám? – nézett rám teljesen ártatlan szemekkel.
Nevettem. Nem tehettem mást! Hogy kérdezhet ilyet? Ezért érdemes kisgyerekkel lenni! Próbáltam visszafogni a hahotázást, és amikor végül sikerült, válaszoltam neki.
- Nessie, te még kicsi vagy hozzá.
- Nem vagyok kicsi! – kiáltotta sértődötten, és durcássá vált.
- Nem, valóban nem vagy – fojtottam el egy újabb mosolyt. – De egy babának nem csak anya kell, drágám, hanem apa is.
Úgy nézett rám, mintha ez nem jelentene problémát, és várta a folytatást. Amikor észrevette, hogy nincs több mondanivalóm, nevetni kezdett, és boldogan felkiáltott:
- Akkor lehet kisbabám!
- Kicsim, épp az előbb mondtam, hogy egy babához két ember kell! – Nem értettem, mit nem ért. Mindig olyan gyors volt a felfogása.
- Igen! Értem. Én leszek a mamája, te pedig a papája.
Erre nagyot nyeltem. Ha ő azt tudná!
- Akkor ez meg is van! Eldöntöttük, hogy babát szeretnénk! Mi
a következő lépés?
- A következő lépés? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mit szeretne tudni.
- Hát igen! Megvan a két ember. De még nincs gyerek. Hogyan lesz baba?
Ha lehetséges, még nagyobbat nyeltem. Hogyan is magyarázhatnám el neki? Pont én? De szegénykém olyan lelkes. Összetöröm a szívét, ha nem állok elő valami magyarázattal. Nem bírom elviselni, ha szomorú. Aztán jött mentő ötlet.
- Kérdezd meg inkább Anyát és Apát, jó?
- De én most akarom tudni! – Nem megmondtam, hogy akaratos gyerek?
Próbáltam időt nyerni, ezért lassan odasétáltam a farönkhöz, amit az előbb fedeztem fel, és leültem rá. Követett, nem hagyta, hogy kikerüljem a válaszadást. Az ölembe vackolta magát, és érdeklődve felém fordult. Valamivel elő kellett rukkolnom! De mivel? Nem vagyok rá felkészülve, hogy felvilágosítást tartsak egy alig két éves gyereknek!
- Nos, jó. Hát, tudod, van a méhecske – kezdtem bele, mert nem jutott eszembe ennél jobb. – Szóval a méhecske rászáll a virágra…
Nagy, érdeklődő szemei az enyémbe fúródtak, és egyszerűen nem tudtam folytatni. Ez így nem lesz jó.
- Szóval, amikor egy férfi és egy nő szeretik egymást… - A zavarom egyre jobban nőtt, leizzadtam, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Még mindig bámult, és türelmesen várta a választ. Amikor az nem akart jönni, megszólalt.
- Ezzel sem lesz probléma, mert én szeretlek. Te nem szeretsz engem? – kérdezte félve.
- Dehogynem szeretlek. Mindennél jobban.
- Akkor jó. Viszont nem értem, hogy mi van a méhecskékkel.
Még szerencse! Aztán jött a mentő ötlet, amivel úgy éreztem, kicsit elhalaszthatom a válaszadást.
- Felejtsd el méhecskéket! A lényeg, hogy a kisbabákat a gólya hozza.
- A gólya?
- Igen, a gólya. Ha két ember babát szeretne, nem kell mást
tenniük, csak várni. Várni pontosan kilenc hónapot.
- Kilenc hónapot? Az hosszú idő – mondta szomorúan.
- Igen, kilenc hónapot. És ha eltelik a kilenc hónap, a gólya elhozza a kisbabát.
- Hogy hozza?
- Hát a csőrében, kis szívem.
- De nem esik baja a babának olyan magasan?
- Persze, hogy nem. Nem véletlenül bízták a feladatot a gólyákra. Azért van ilyen hosszú csőrük, hogy biztosan tartsák a babát.
Ez a beszélgetés egyre rosszabb!
- Akkor engem is a gólya hozott?
Na, ez volt az a kérdés, amibe inkább nem akartam belegondolni. Hiszen valamikor mégiscsak szerettem Bellát!
- Igen, téged is. De most már menjünk haza! – sürgettem, mert tényleg nem volt kedvem ezt folytatni.
Az arcocskája elégedetté vált. Úgy érezte, választ kapott minden kérdésére. Kilenc hónap múlva nem tudom, hogy fogom megmagyarázni neki, ha nem jön a gólya. Gyorsan átalakultam, és visszatértem, mielőtt még egy kérdés jut eszébe. Vártam, hogy felüljön a hátamra, és hazavihessem végre.
Amikor hazaértünk, első dolga az volt, hogy Edwardhoz és Bellához szaladjon.
- Anya, Apa, mit eszik egy gólya?
Ők persze nem értették, hogy ezt miért kérdezi, de én csak a fejemet fogtam. Miután elmagyarázták, hogy a gólya táplálkozása igen sokrétű, Nessie csak bólintott.
- Akkor be kell szereznünk mindent, amit egy gólya szeret!
- De hát miért? – kérdezték kórusban.
- Hát mert kilenc hónap múlva vendégül látunk egyet! Nem akarom éhesen elengedni a hosszú út után. Mégiscsak végigcipeli Jake bácsi és az én babámat a fél világon!
Na, ezt hogy fogom megmagyarázni Edwardnak?
- Nessie, vigyázz azzal a hegyi oroszlánnal!
- Jaj, Jake bácsi, tudod, hogy már nem vagyok olyan kicsi. Tudok vigyázni magamra.
Megint a szokásos… Nessie egyszerűen nem ismeri a veszély fogalmát. Azt hiszi, hogy sebezhetetlen. Hogy is gondolhatná, hogy nem így van, amikor körülötte mindenki halhatatlan vagy legalábbis nagyon hamar gyógyul? De ő mégiscsak egy kislány csupán, akármilyen kemény is a bőre. – Istenem, segíts, hogy ezt vele is megértessem! Nem bírnám elviselni, ha baja esne – imádkoztam magamban már sokadszorra azon a délutánon. Muszáj volt felvennem az emberi formám, mert mégis hogyan magyarázhattam volna el neki másképp, hogy miért nem szeretném neki megengedni?
Alig múlt két éves, de persze külsőre már vetekedett egy öt-hat évessel. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ilyen vakmerő. Korához képest minden tekintetben fejlett és elképesztően intelligens. Túl hamar nő fel, és még generálja is, hogy így legyen. Túl gyorsan akar felnőni, és mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy már nagylány. Persze felkészültem arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de azt hittem, legalább a serdülőkort megvárja. Hát, nincs szerencsém.
- De igen, Nessie, tudom! De te meg azt nem tudod, hogy a legjobbat akarom neked.
Erre Nessie megfordult, levette a szemét a zsákmányról, és legédesebb mosolyát bevetve így szólt:
- A legjobb most az nekem, Jake bácsi, ha hagysz nyugodtan vadászni. Szomjas vagyok!
Ezzel ellentmondást nem tűrve hátat fordított nekem, és vámpírgyorsasággal elindult a kiszemelt hegyi oroszlán után. Mit tehettem volna? Újra felvettem farkas alakom, és követtem. Amilyen gyorsan csak tudtam, hiszen nem hagyhattam egyedül.
Miközben futottam, semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megóvjam őt. Ez a küldetésem. A küldetésem, amit ő meglehetősen nehézzé tesz. Legalább olyan csökönyös, mint az anyja. Ha valamit elhatároz, akkor nem hagyja, hogy bárki eltántorítsa. Ez persze bizonyos körülmények között lehet jó is, de a probléma az, hogy nem csak ezt a tulajdonságot hagyta rá Bella. Nessie egyszerűen nem képes felmérni, hogy mekkora veszély leselkedik rá néha. Pont, mint az anyja! Ha azt szeretné, képes lenne elmenni akár a Volturihoz is. Komolyan mondom, ez a gyerek egyszer még a sírba visz.
Pár perc telt el, amikor sikerült utolérnem. Ő már addigra épp azzal foglalatoskodott, hogy elejtse a ragadozót. Az utolsó pillanatban sikerült csak félrelöknöm szegény állatot a fogai elől, aminek az lett a következménye, hogy azok nem a hegyi oroszlánba, hanem belém fúródtak. Nem mondom, hogy nem fájt, de mostanra már megszoktam a legnagyobb fájdalmat is, egyébként pedig Nessie olyan sokszor harapott belém kisebb korában, hogy már kezdett is kicsit hiányozni ez a játék. Igaz, akkor mindig emberi alakban voltam. Rosalie-nak végül nem kis erőfeszítéssel sikerült leszoktatni erről a szerinte idegesítő szokásról.
Most viszont megharapott, még ha akaratán kívül is. Mérge nem volt, hála Istennek, mert akkor már haldokolnék. Éreztem, hogy már szívta a vérem, amikor felfedezte, hogy én nem a puma vagyok.
Úgy tűnik egy sokkal szerencsésebb tulajdonságot is örökölt a szüleitől, mert valószínűleg hatalmas erőfeszítéssel sikerült elszakadnia tőlem.
- Jake bácsi! Hogy…? Én… én nem akartam. Nem tudtam, hogy… Hol van a hegyi oroszlán?
Végül, hogy bizonyítsa, hogy nem akarta, a kezét a bundámhoz érintette, és felém vetítette az előbb érzett meglepetést. Határozottan ránéztem, és ő tudta, hogy ez azt jelenti, ne mozduljon. Gyorsan felvettem az emberi alakomat, aztán felöltöztem, már amennyire tudtam. A lábamon most is ott volt a nadrág, mint mindig, de felső nem volt nálam. Még mindig nem vagyok málhás szamár! Ugyan nem szívesen mutogattam a meztelen felsőtestem a gyerek előtt, de nem tehettem mást.
- Én löktem félre, nem a te hibád volt! – bukkantam végül elő a fa mögül, amit öltözőfülke helyett választottam.
- De, de miért? – kérdezte, mert még mindig nem értette, mi történt.
- Azért, mert nem hallgatsz rám! – szidtam meg, de magamban igazából mosolyogtam a kétségbeesésén.
- De, én… Nekem nem lett semmi bajom. Elejtettem! Gyerekjáték volt! – mondta büszkén, mint mindig, ha valamilyen nagy és veszélyes állat vált az áldozatává. Ezért még kinyírom azt a mocskos vérszívót! Emmett hibája az egész! Miért kellett elvinnie medvékre vadászni? Azóta azt hiszi, mindent szabad.
- Nessie, nem csak a veszély miatt nem akartam, hogy elejtsd! Nem hagytad, hogy befejezzem. Ez a nőstény vemhes! – világosítottam fel.
Először elgondolkozva állt, és azt a szokásos, imádnivaló arcot vágta, mint mindig, amikor erősen gondolkozik. Aztán hirtelen mosolyogni és ugrálni kezdett.
- Tehát kicsinyei lesznek? De jó!
Aztán odarohant hozzám, és átölelt. Nem beszélt csak a képességét használva mutatta meg, hogy mennyire örül, amiért megakadályoztam a vadászatban.
- A kicsik mindig olyan édesek! – folytatta az ugrálást, aztán hirtelen megállt, és megint gondolkozni kezdett. Szinte láttam, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Olyan édes, amikor ezt csinálja!
- Most min gondolkodsz? – kérdeztem végül, mert már nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Nekem is lehet kisbabám? – nézett rám teljesen ártatlan szemekkel.
Nevettem. Nem tehettem mást! Hogy kérdezhet ilyet? Ezért érdemes kisgyerekkel lenni! Próbáltam visszafogni a hahotázást, és amikor végül sikerült, válaszoltam neki.
- Nessie, te még kicsi vagy hozzá.
- Nem vagyok kicsi! – kiáltotta sértődötten, és durcássá vált.
- Nem, valóban nem vagy – fojtottam el egy újabb mosolyt. – De egy babának nem csak anya kell, drágám, hanem apa is.
Úgy nézett rám, mintha ez nem jelentene problémát, és várta a folytatást. Amikor észrevette, hogy nincs több mondanivalóm, nevetni kezdett, és boldogan felkiáltott:
- Akkor lehet kisbabám!
- Kicsim, épp az előbb mondtam, hogy egy babához két ember kell! – Nem értettem, mit nem ért. Mindig olyan gyors volt a felfogása.
- Igen! Értem. Én leszek a mamája, te pedig a papája.
Erre nagyot nyeltem. Ha ő azt tudná!
- Akkor ez meg is van! Eldöntöttük, hogy babát szeretnénk! Mi
a következő lépés?
- A következő lépés? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mit szeretne tudni.
- Hát igen! Megvan a két ember. De még nincs gyerek. Hogyan lesz baba?
Ha lehetséges, még nagyobbat nyeltem. Hogyan is magyarázhatnám el neki? Pont én? De szegénykém olyan lelkes. Összetöröm a szívét, ha nem állok elő valami magyarázattal. Nem bírom elviselni, ha szomorú. Aztán jött mentő ötlet.
- Kérdezd meg inkább Anyát és Apát, jó?
- De én most akarom tudni! – Nem megmondtam, hogy akaratos gyerek?
Próbáltam időt nyerni, ezért lassan odasétáltam a farönkhöz, amit az előbb fedeztem fel, és leültem rá. Követett, nem hagyta, hogy kikerüljem a válaszadást. Az ölembe vackolta magát, és érdeklődve felém fordult. Valamivel elő kellett rukkolnom! De mivel? Nem vagyok rá felkészülve, hogy felvilágosítást tartsak egy alig két éves gyereknek!
- Nos, jó. Hát, tudod, van a méhecske – kezdtem bele, mert nem jutott eszembe ennél jobb. – Szóval a méhecske rászáll a virágra…
Nagy, érdeklődő szemei az enyémbe fúródtak, és egyszerűen nem tudtam folytatni. Ez így nem lesz jó.
- Szóval, amikor egy férfi és egy nő szeretik egymást… - A zavarom egyre jobban nőtt, leizzadtam, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Még mindig bámult, és türelmesen várta a választ. Amikor az nem akart jönni, megszólalt.
- Ezzel sem lesz probléma, mert én szeretlek. Te nem szeretsz engem? – kérdezte félve.
- Dehogynem szeretlek. Mindennél jobban.
- Akkor jó. Viszont nem értem, hogy mi van a méhecskékkel.
Még szerencse! Aztán jött a mentő ötlet, amivel úgy éreztem, kicsit elhalaszthatom a válaszadást.
- Felejtsd el méhecskéket! A lényeg, hogy a kisbabákat a gólya hozza.
- A gólya?
- Igen, a gólya. Ha két ember babát szeretne, nem kell mást
tenniük, csak várni. Várni pontosan kilenc hónapot.
- Kilenc hónapot? Az hosszú idő – mondta szomorúan.
- Igen, kilenc hónapot. És ha eltelik a kilenc hónap, a gólya elhozza a kisbabát.
- Hogy hozza?
- Hát a csőrében, kis szívem.
- De nem esik baja a babának olyan magasan?
- Persze, hogy nem. Nem véletlenül bízták a feladatot a gólyákra. Azért van ilyen hosszú csőrük, hogy biztosan tartsák a babát.
Ez a beszélgetés egyre rosszabb!
- Akkor engem is a gólya hozott?
Na, ez volt az a kérdés, amibe inkább nem akartam belegondolni. Hiszen valamikor mégiscsak szerettem Bellát!
- Igen, téged is. De most már menjünk haza! – sürgettem, mert tényleg nem volt kedvem ezt folytatni.
Az arcocskája elégedetté vált. Úgy érezte, választ kapott minden kérdésére. Kilenc hónap múlva nem tudom, hogy fogom megmagyarázni neki, ha nem jön a gólya. Gyorsan átalakultam, és visszatértem, mielőtt még egy kérdés jut eszébe. Vártam, hogy felüljön a hátamra, és hazavihessem végre.
Amikor hazaértünk, első dolga az volt, hogy Edwardhoz és Bellához szaladjon.
- Anya, Apa, mit eszik egy gólya?
Ők persze nem értették, hogy ezt miért kérdezi, de én csak a fejemet fogtam. Miután elmagyarázták, hogy a gólya táplálkozása igen sokrétű, Nessie csak bólintott.
- Akkor be kell szereznünk mindent, amit egy gólya szeret!
- De hát miért? – kérdezték kórusban.
- Hát mert kilenc hónap múlva vendégül látunk egyet! Nem akarom éhesen elengedni a hosszú út után. Mégiscsak végigcipeli Jake bácsi és az én babámat a fél világon!
Na, ezt hogy fogom megmagyarázni Edwardnak?
Címkék:
Nessie-Jake
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
