Blogger Layouts

Keresés ebben a blogban

2011. december 7., szerda

A kín lángjai -- Twilight novella (Jane)

A kín lángjai


Üvöltésre ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy honnan jön a hang, vagy hogy miért, de a szívem rögtön hevesebben kezdett verni. Mert azt sejtettem, hogy bármi is legyen az oka, nem lehet jó. Félve húztam magamra a takarót, és csak arra tudtam gondolni, mennyire jó lenne, ha Alec itt lenne velem. Bebújna mellém az ágyba, átölelne, és megnyugtató szavakat suttogna a fülembe. Ha ő mellettem van, eltűnik a fájdalom, a szomorúság, és minden, ami félelmetes.

De most nem volt itt velem. Már nagyok voltunk, legalábbis a szüleink így gondolták, és külön szobába kellett költöznie.

– Egy ifjú hölgy nem aludhat együtt férfiakkal. Még akkor sem, ha a saját testvére az! – hallottuk állandóan, amikor panaszkodni kezdtünk.

Az üvöltés egyre hangosabb lett, egyre közelebbről érkezett. Már azt is észrevettem, hogy nem csupán egy üvöltés volt, sokkal inkább mintha valamit skandálnának. De mi történhetett az éjszaka közepén?

Hirtelen fény tört be a szobámba, én pedig összerezzentem. Magamra akartam húzni a takarót, hátha sikerül elbújnom alatta, de mielőtt megtehettem volna, észrevettem, hogy csak Alec osont be hozzám. Úgy tűnik, ő is inkább velem akart lenni.

– Mi történik? – kérdeztem suttogva, amikor bemászott mellém.

– Nem tudom – válaszolta, aztán mindketten elhallgattunk, hátha végre a hangokból rájövünk, mi történik.

Percek teltek el így, aztán egyszer csak apa berontott a szobába. Anya mellette állt, kezükben gyertya.

– Gyertek! Siessetek! El kell tűnnünk!

Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történik. Kipattantunk az ágyból, és elindultunk apáék után. Rettegtem. A szívem majd kiesett a mellkasomból, és csak kevés választott el tőle, hogy ott helyben összeessek. Mielőtt kiléptünk a hátsó ajtón, Anya eloltotta a gyertyákat, és felénk fordult.

– Nagyon csendben kell maradnunk, értitek? Ha bármi történne velünk, szaladjatok! Ne foglalkozzatok velünk, csak meneküljetek!

Kibuggyantak az első könnyek a szememből, de nem volt időm rá, hogy letöröljem, mert kisurrantunk az éjszakába. Akkor meghallottam. Valahol egy tömeg skandált.

– Öljük meg!

Tudtam, hogy rólunk beszélnek. Alecről és rólam.

A Hold magasan ragyogott, megvilágítva az utunkat. Minden kísérteties fényében tündökölt, árnyékok suhantak el mellettünk, én pedig mindben rémképeket fedeztem fel. Voltak ott támadó sárkányok, démonok, ördögök, és úgy éreztem, minden bokorból egy újabb szörnyeteg fenyeget.

Aztán a fények megváltoztak. Már majdnem elértük az erdőt, amikor valahol mögöttünk vörös lángok kezdtek táncolni, szinte nappali világosságot varázsolva a sötétségből. A házunk égett. Felgyújtották. Az életünk vált semmivé a hátam mögött: a kedvenc játékaim, az ünneplő ruhám, az első varró készletem. Minden tárgy, minden féltve őrzött kincsem épp most lett hamuvá.

Nem bírtam ki, vissza kellett fordulnom, hogy megnézzem. Csak egy utolsó, fájdalmas pillanatra látnom kellett.

Az apró házacska, a családom saját világa lángolt. Mindent befontak a vörös démonok, amik csak pusztítani tudtak. Nem volt előlük menekvés. Felemésztették, amihez csak hozzáértek. Magukhoz ölelték, szorították, hogy még egy utolsó, szörnyű pillanatig fényesen tündököljenek, aztán amikor már mindent elvettek, csak a szürke hamufelhő maradt szenvedélyük emlékéül.

Hirtelen valaki megérintette a vállamat, és pedig majdnem felsikoltottam az ijedtségtől. De csak Alec volt.

– Mennünk kell – lihegte.

De már késő volt. Észrevettek. Az egyik fáklyás szörnyeteg, aki valamikor talán a szomszédunk volt, vagy egy férfi a piaci tömegből, vagy egy idegen, aki egyszer mellettem ült a templomban, halálra ítélt bennünket. Egyetlen kiáltással.

– Ott vannak!

Szavaira a tömeg megindult felénk. Szaladtunk, futottunk, loholtunk az életünkért, próbáltunk eltűnni az erdőben, de még nem értünk elég mélyen a fák közé, hogy elrejtőzhessünk. Csupán percek kellettek, és a falu gyorsabb futói utolértek. Csak egy ütést éreztem a fejemen, aztán minden elsötétült...


***


Egy sötét lyukban ébredtem. Fogalmam sem volt, hol lehetek, mert nem láttam semmit. Csak a többi érzékemre hagyatkozhattam. A levegő áporodott volt, a dohszagtól köhögnöm kellett. Alattam csak a hideg, kemény földet éreztem.

– Van itt valaki? – kérdeztem félve.

Néhány pillanatig még csend volt, aztán halkan megszólalt. Alec hangját ezer közül is felismertem volna.

– Csak én vagyok – sóhajtotta, mintha ez valami rossz hír lenne. De nekem ennél szebbet nem is mondhatott volna. Nem voltam egyedül, és Alec még élt. Ennyit már biztosan tudtam. Kúszni kezdtem arra, amerre a hang alapján sejtettem. Nagyon lassan haladtam, kezemet vaksin nyújtottam előre, igyekezve mindent kitapintani, ami az utamba kerülhet. Aztán amikor végre elértem Alecet, rávetettem magam, átöleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mint amikor kisgyerekek voltunk.

Néhány pillanatig hangtalanul tűrte, aztán elgyötörten megszólalt.

– Anyát és Apát elvitték.

– Hová? – kérdeztem, és pár percnyi örömöm helyét újra átvette a kétségbeesés.

Hallgatott. És ez a csend mindennél többet elárult.

Ezután már nem törődtem az idővel. Sokáig sírtam, zokogtam, Alec pedig átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátamat. Tudtam, hogy ha ő nincs, már megőrültem volna. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy ott volt velem, még éreztem teste melegét, és hallottam a dobogó szívét.

Talán napok is elteltek, de az is lehet, hogy csak órák, mire értünk jöttek. Kinyílt az ajtó, ami addig elzárt minket a külvilágtól, és a hirtelen betörő fényben egy nagy darab férfi körvonalait láttam meg. A szívem még remélte, hogy a nyitott ajtó szabadságunk záloga, de az eszem tudta, hogy a vég kezdete.

Az alak vonszolni kezdett kifelé, és szemem sarkából láttam, hogy egy másik Alecet ragadta meg ugyanígy. Felnéztem, hogy ki fogott le. Ismertem. A neve nem jutott eszembe, de arra emlékeztem, hogy ő a hentes. Anya gyakran vett nála húst, amikor éppen volt rá pénzünk.

Mikor kiértünk a napvilágra, az eddigi csend után majdnem megsüketültem a kiabálástól, ami minket fogadott.

– Máglyára a boszorkányokkal!

– Halál rájuk!

Nem akartam elhinni. Ezek rólunk beszélnek?

Több ismerős arcot is felfedeztem az emberek között, de még így sem akartam elhinni. Hogy gondolhatják ezek, hogy boszorkányok vagyunk? Hiszen én nem csináltam semmit. És Alec sem. Kétségbeesve próbáltam bizonyítani az igazamat.

– Nem vagyunk boszorkányok! – kiáltoztam, de abban sem voltam biztos, hogy hallják.

Aztán végre megláttam az arcot, amit a leginkább kerestem. Tommy, az egyetlen barátom ott állt a szülei mellett. Most nem láttam az arcán azt a vidámságot, amit mindig, amikor meglátott. Nem tudtam kiolvasni az érzéseit a szeméből, és ez teljesen összezavart. Jégkék tekintete hideg volt, nem láttam benne a szokásos vidám csillogást. Én azonban reményteli pillantással fordultam felé. Tudnom kellett, hogy ő hisz nekem, hogy ő tudja, hogy ártatlan vagyok.

Tommy azonban csak bámult rám, érzelemmentes tekintetét az enyémbe fúrta, aztán... Leköpött.

Egyszerűen leköpött. Az egyetlen ember, akit szerettem a családomon kívül, elárult. Az arcomon a szememből feltörő könnyek, a csalódottság sós cseppei Tommy nyálával keveredve csurogtak le. Nem volt erőm rá, hogy letöröljem.

Abban a pillanatban minden megváltozott bennem. Mindenkit gyűlöltem. Az egész tömeget, a férfiakat, az asszonyokat, a gyerekeket, akik magukból kikelve ordítoztak, akik rohadt gyümölcsökkel dobáltak, akik elfelejtik, hogy tegnap még egy voltam közülük. Gyűlöltem Tommy-t, akinek az árulása mindennél jobban fájt. Gyűlöltem a szüleim gyilkosait, akik most a mieink is lesznek, és gyűlöltem az egész világot, amiért hagyták, hogy ez megtörténjen.

Ami velem, és ami körülöttem történt, hirtelen értelmét vesztette. Észre sem vettem, ahogy felvonszoltak egy emelvényre, az sem tűnt fel, amikor kikötöztek. Az első, amit feltűnt gyűlöletem ködén keresztül, a füst volt. Alattunk lángoltak a máglyává rakott fák. A füst csípte a szemem, a hőtől pedig izzadni kezdtem. De tudtam, hogy ez csak a kezdet.

Életem utolsó tiszta perceit még próbáltam az egyetlen értékes emberre fordítani, aki maradt. Alec ott állt mellettem, ugyanúgy kikötözték, mint engem. Együtt fogunk elégni. A könnypatakon keresztül, amiről már nem tudtam, hogy a szomorúság, a gyász, a gyűlölet könnyei-e, vagy egyszerűen csak a füst okozta folyam, Alecre néztem.

– Szeretlek! – suttogtam.

– Szeretlek! – válaszolta.

Aztán a szeretet utolsó szikráját is kiűztem magamból, és hagytam, hogy a gyűlölet úgy lángoljon bennem, mint a fák alattam. Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy a lábamat nyaldosó fájdalmat ne csak én érezzem. Tudni akartam, hogy hóhéraim is szenvednek. Még ha én meg is halok, azt akartam, hogy őket is magammal vigyem. Hogy ők is megtapasztalják milyen, amikor a füledet úgy betölti a tűz ropogása, hogy már szinte nem is hallasz. Hogy milyen, amikor az orrodba bekúszik a saját égő hajad fojtogató szaga. Hogy milyen, amikor a tüdődbe nem az éltető levegő árad, hanem a mérgező füst. Hogy milyen, amikor a lángok a lábadat nyaldossák, és milyen a kín, amikor a bőr és a hús leolvad a csontjaidról.


***


Éltem. Ez volt az első, ami eszembe jutott, mielőtt kinyitottam a szemem. Ez meglepett. Emlékeztem a kínra, a mindent felégető forróságra, a füstre... De most nem éreztem semmit. Tényleg semmit. A tagjaimban lévő erőt sem, a lábaimban lévő izmot, vagy a képességet valahol mélyen, amivel a kezemet felemelhettem volna. Nem bírtam megmozdulni.

Aztán halk suttogást hallottam.

– Ne félj, Drágám!

A hang, ami beférkőzött a gondolataim közé, a legcsodálatosabb dallam volt. Minden érzékemet simogatta. Minden vágyam az volt, hogy kinyissam a szemem, és befogadjam a természetfeletti hang tulajdonosának látványát. Maradék erőmet bevetve igyekeztem felemelni a szemhéjamat, és arra koncentráltam, hogy legalább egy pillanatra ránézhessek.

Amikor végül sikerült, képtelen voltam lehunyni a szemem. Magamba szívtam a gyönyörű arc minden darabkáját. A tekintete fogva tartott. Ugyan csak foltokat láttam, mivel a szemem is megsérült, biztos voltam benne, hogy egy vörös szempár fúródik az enyémbe. Meg kellett volna ijednem, de nem tettem. Tommy jégkék szeme jutott eszembe, amiről valaha azt gondoltam, a legszebb a világon. De csalódnom kellett. Ebből a vörös szempárból viszont csak melegség sugárzott felém, vigasz és aggodalom. Értem aggódott.

– Én majd segítek rajtad – suttogta a hang, aztán már csak azt láttam, hogy felém hajol, és elsötétült a világ.

A lángolás újrakezdődött, ha lehet, még kínzóbb volt, mint az előbb. Megint eszembe jutottak a falusiak, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy a kínt újfent eltoljam magamtól, és ők szenvedjenek helyettem. A düh mélyebben égett bennem, mint bármikor, és csak két ember volt, akiket kivontam a büntetendők csoportjából: Alec és a csodálatos, vörös szemű idegen.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése